Nyomtatás

Mozaiktestvérek: mumusok vagy lelki támaszok?

care about the siblings 1306948 638x441A testvérkapcsolatokat középpontba állító kutatások egyértelművé teszik, hogy az édestestvérek közötti viszony egyedi, sőt „varázslatos”. De mi van azokkal a testvérekkel, akik nem vér szerint kapcsolódnak egymáshoz? Egyáltalán lehet-e, tudnak-e úgy kötődni egymáshoz, mint a közös szülők gyerekei?

 

Pszichológusként gyakran azt tapasztalom, hogy ha valamiben eltérünk az átlagtól, akkor rögtön felbukkan a sztereotípia: „nem normális”. A mai napig görcsösen szeretnénk megfelelni a hagyományos családmodellnek, hogy az anyából, apából és közös gyermekekből áll. Pedig a mozaikcsalád – amikor a szülők vérrokoni viszonyban nem lévő gyermeket hoznak be az új kapcsolatba – ugyanolyan értékű, se több se kevesebb, mint a hagyományos családi szerkezet. A család elsődleges célja ugyanis a pszichológiai támasz, valamint a megfelelő anyagi, erkölcsi biztonság megteremtése. Ebben az értelemben tehát nem a családi szerkezet a mérvadó, hanem a benne lévő személyek egymáshoz viszonyulása, legyen szó hagyományos vagy mozaikcsaládról.

 

„Nem tudtam megbocsátani”

 

A 22 éves Bendegúz azzal a problémával keres fel, hogy gyakran érez nyomást a mellkasában, szívtájéki szorítást, ami rendszerint halálfélelemmel is jár. Egyértelmű, hogy a diagnózis pánikzavar, azonban nem ez volt a probléma nyitja. Az első interjú során kiderült, hogy a fiatalembernek van egy három évvel fiatalabb féltestvére. A páciens kétéves volt, amikor a szülei elváltak, ő az édesanyjánál maradt, majd az anya új kapcsolatából egy öccse született. Amikor rákérdeztem kapcsolatára a féltestvérével, elsírta magát. Láthatólag olyan pontot érintett a kérdés, ami sok érzelmet hívott elő. Intenzív érzésekkel, hosszan beszélt, a viszonyukat úgy jellemezte, hogy egyrészt „semmilyen sem volt”, másrészt „öltük egymást”, és „Marci mindig nagyobb figyelmet kapott”.

 

Bendegúz rengeteg korai szorongásos tünetről számolt be, ami arra utalt, hogy nem tudott mit kezdeni az új jövevény születésével. Az emberi psziché ilyenkor védekezik, ezt látjuk a szorongásos tünetekben, ami elfedi azt a tudattalan kapcsolati konfliktust, miszerint az öcs a páciens számára veszélyt jelent. A fejében az a fantázia született meg, hogy újra elveszítheti a biztonságérzetet, újra elhagyhatják őt, ráadásul soha nem lehet egyenrangú a féltestvérével. A félelem, ugyanakkor a bűntudat, hogy legszívesebben „eltüntetné” a testvérét, olyan erős volt, hogy intenzív szégyent élt meg gyerekkorában. Pszichológiai értelemben a szorongásos tünet erre az elfojtásra utal, hogy ne szembesüljön a saját romboló fantáziájával.

 

A megbocsátás kérdésköre összetett volt: kiderült, hogy Bendegúz nemcsak az öccsére dühös, hanem a válás miatt az édesanyjára is, sőt a mostohaapjára, akit ignorált, hárította a bizalmi kapcsolat kialakulását, valamint undort érzett saját magával szemben is. Kicsinek, kevésnek, nem szerethetőnek jellemezte önmagát – későn lett szobatiszta, az iskolában nem találta a helyét, barátai nem voltak, állandó teljesítménykényszer gyötörte. A pszichoterápia arra fókuszált, hogy képes legyen megélni a haragját, továbbá megérteni a múlt eseményeit, kibontva önértékelési zavarát, ami megbénította, sőt torzította valóságészlelését. Újra meg kellett tanulnia bízni és kötődni úgy, hogy az ne legyen kockázatos. A közös munka hosszú volt, ám végül mégis meg tudott bocsátani a családjának.

 

A szülő, mint partjelző

 

Nincs olyan kapcsolat, ahol ne tudnánk tetten érni a versengést – sem az édestestvérek, sem a féltestvérek nem kivételek. A gyermekek többségénél a testvér születése valós érzelmi zavart okoz. Eddig az idősebb gyermek volt a trónörökös, de most valaki fenyegeti a biztos pozíciót. Tipikus mintázat az elsőszülött dominanciája, de a féltestvérek esetében ez annyiban bonyolódik, hogy a születendő féltestvért erősebbnek gondolja, mivel annak mindkét szülője a család tagja. Ez persze csupán fantázia, de mégis az a mérvadó, ami a gyermek fejében megjelenik.

 

A szülő feladata felismerni a szorongás jelenlétét: ha képes ráhangolódni a gyermekére, akkor nem tudja nem észrevenni, hogy megváltozott. Történetünkben az édesanya nem volt eléggé jelen, nem mérte fel a változások okozta traumát, amit a páciens gyermekként megtanult eltüntetni, úgy tenni, mintha nem lenne. Ezt jól példázza az az eset, amikor a páciens arról mesélt, hogy egyszer olyan erősen ölelte meg a féltestvérét, hogy az alig kapott levegőt. Ez a gesztus látszólag a szeretet jele volt, sőt ezzel kifelé, a szülőknek azt sugallta, hogy mennyire szereti a testvérét. A látszat azonban csal: a szeretet köntösébe agresszió volt csomagolva.

 

A szülőnek átvitt értelemben meg kell maradnia partjelzőszerepben, jelen lenni, de apróbb dolgokért nem szólni. Meg kell tanítania a kisebb féltestvérnek, hogy ne éljen vissza az „erejével”, önös célból ne helyezzen nyomást a testvérére, aki el tud bizonytalanodni értékességében, ha emlékeztetik arra, hogy a szülők egyike nem vérszerinti. Pszichoterapeutaként tehát nem a rivalizációt tartom károsnak, hanem ha a testvérkapcsolatban megjelenik az agresszió, amit a szülő nem képes vagy nem akar kontrollálni.

 

Rivalizálás van, volt, lesz

 

Félreértés azt hinni, hogy Bendegúz szorongását közvetlenül a féltestvére okozta, ennél összetettebb a jelenség. Noha a féltestvér sokszor visszaélt a pozíciójával, ez csak egy tényező a sok közül, ami végül szorongásba csapott át. A mostoha- vagy féltestvérek viszonya egymáshoz a szülő részéről fokozott szenzitivitást igényel. A feltétel nélküli elfogadásnak tudatosan vagy kevésbé tudatosan jelen kell lennie a szülő–gyerek kapcsolatban, ami a stabil önértékelés alapja. Az a gyermek, akinek az önbizalma gyenge lábakon áll, jobban ki van szolgáltatva a külvilágnak, képes szinte mindenkit és mindent veszélyesnek ítélni.

 

A féltestvérek háborúja csak egy a sok közül, ami tovább mélyítheti a gyenge önértékelést. Ha a testvérpár egyik tagja instabil, ott gyakran szakadék alakul ki köztük, megnehezül az egymásra hangolódás, nincsen kölcsönös elköteleződés. A kapcsolatukat az esetek többségében a kisebbrendűségi érzések különböző formái mérgezhetik meg, aminek egyik velejárója, hogy a másikban nem a biztonságot, hanem a „mumust” látja. Ha azonban a szülők képesek a pozitív családi légkör megteremtésére és az esetleges játszmák feloldására, akkor bizony a féltestvérek között is lehet „varázslatos”, egyedi, vagyis minőségi testvérkapcsolat.

 

Ez a cikk a HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg

Szerző: Makai Gábor pszichológus

Fotó: sxc.hu