Hiba lenne azt feltételeznünk, hogy testi, lelki fenyítés, bántalmazást csak a hátrányos helyzetű gyerekek szenvednek el, hiszen még mindig elfogadott fegyelmezési módszernek számít a verés a magyar családok többségében. A testi fenyítés minden formája káros és tilos /Gyvt.6§ (5/) “A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással - fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.", de nyilvánvalóan meg kell különböztetni a súlyos bántalmazástól, ami bűncselekmény. Nagyszüleink tekintélyelvű nevelési szabályait sajnos a jogszabályok és szakmai szabályok ellenére az intézményrendszer képviselői, a pedagógusok, gyermekjóléti szakemberek, sőt gyermekorvosok is szép számmal osztják. Különösen riasztó mindez annak fényében, hogy a statisztikák szerint évente legalább harminc gyerek hal bele a bántalmazás során elszenvedett sérüléseibe, és minden szakember egyet ért benne, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. A pofonoknál is magasabb árat követel magának tehát a cinkos hallgatás. Arról még csak feltételezéseink sincsenek hány szülő üti meg, alázza időnként, vagy rendszeresen a gyerekét, aminek látható nyomai nincsenek, de életre kiható lelki hatása, a viselkedést, önértékelést, partnerválasztást, későbbi gyermeknevelést meghatározó pedig nagyon is.
Abban könnyen egyet ért a laikus olvasóközönség, hogy súlyosan meg kell büntetni az elkövetőket, sőt ilyenkor gyilkos indulatokat lehet felkelteni, amint ezt a kommentelők bejegyzései mutatják. Ugyanakkor arról sajnos sokkal kevésebb híradás és információ áll rendelkezésre, hogy miképpen maradnak ezek az esetek titokban, miért csak a kirívóan súlyos, életveszélyes, vagy halállal végződő esetek derülnek ki. A nemzetközi és hazai kutatási eredmények azt jelzik, hogy megfelelő megelőző programokkal jelentősen lehet csökkenteni ezeknek az eseteknek a számát, és megfelelő segítséget lehet nyújtani azoknak a gyerekeknek, akik potenciálisan veszlyzetetettek, vagy ki vannak téve a bántalmazás különféle formáinak, és a szülőknek, akik különféle okokból nem tudják a gyerekeiket megfelelően gondozni, nevelni. (Herczog: Gyermekbántalmazás, Virág (szerk.) Családi iszonyok)
Bár az 1991-ben kihirdetett és 1993-ban a magyar jogrend részévé vált ENSZ gyermekjogi egyezmény, mindmáig többnyire csak írott formában érezteti hatását, 2005-ben mégis fontos előrelépést jelentett, hogy a képviselők megszavazták - Európában a tizennegyedik országként - a gyerekek testi fenyítésének teljes tilalmát, ami a Gyermekvédelmi törvényünkbe is bekerült.
Dr. Scheiber Dóra, gyermekorvos, az Országos Gyermekegészségügyi Intézet munkatársa szerint a bántalmazás minden társadalomban létezett, és inkább az jelenti az igazi kérdést, hogy mennyire élveznek védelmet a gyermekek és mennyire áll fókuszban, a magyar társadalomban e kérdés. Úgy látja, ebben a tekintetben a jogi szabályozás szintjén nincs miért szégyenkeznünk, hiszen a magyar jogrend szerint a testi fenyítés minden formája törvényileg tiltott (2005. Január 1.-e óta, Gyermekvédelmi törvény módosítás) emellett pedig a megváltozott közvélekedés és a felszínre kerülő esetek száma is mind azt bizonyítja, hogy a szakma jobban odafigyel még az elhanyagolásból fakadó bántalmazásokra is.
Bár a jelzőrendszer fokozatos kiépülése, a törvényi háttér megalkotása bizakodásra adhatna okot, azért ha megvizsgáljuk, a gyermekbántalmazás különböző formáinak kezelését, szankcionálását, akkor súlyos hiányosságokat találunk. Elsőként a bírói gyakorlat következetlensége szembeötlő, ahol még mindig a büntető törvénykönyv által meghatározott módon, a nyolc napon túl gyógyuló testi sérülések esetében beszélhetünk első sorban elmarasztaló döntésekről, és nem veszik figyelembe, sokan nem is ismerik a Gyvt. módosításából eredő tilalmat. Ez egy gyermek esetében a legritkábban tekinthető helytálló módszernek, hiszen a leggyakrabban előforduló lelki és fizikai bántalmazások, és a szexuális jellegű zaklatás legtöbb formája nem okoz látványos külsérelmi nyomokat, így ilyen esetekben minden zárt falak mögött zajlik tovább. Ebbe a láncba pedig hatékonyan beavatkozni szinte lehetetlen büntetőjogi eszközökkel. Ilyen esetekben elsősorban a szülők és gyerekek széleskörű tájékoztatása, az elérhető megelőző és segítő programok a hatékony eszközök.
Az ilyen felszín alatt maradó esetek gyakorisága árulkodik igazán a jelzőrendszer lyukacsos működéséről. Éles kritikát fogalmazott meg a hazai helyzetről a 2010-es ombudsmani jelentés, amelyben sajnálatosnak nevezte „azt az attitűdöt, mely szerint az orvos csak gyógyítja a sérüléseket, de nem feladata a gyermekbántalmazás megelőzése” és különösen aggasztónak tartotta, hogy a legritkábban a háziorvosoktól, házi gyermekorvosoktól érkeznek gyermekbántalmazásra utaló jelzések, holott szinte elsők között érintkeznek a gyermekekkel.
Dr. Kovács Zsuzsanna, gyermekorvos, az Országos Gyermekegészségügyi Intézet munkatársa szerint bár 2004-ben módszertani ajánlást fogadott el egységesen a szakma az egészségügyben dolgozók részére, ami a továbbképzési programokban is szerepel, mégis a dolgozók könnyen lerázzák magukról ezt a problémát, mert nagyon nehéz hatóságilag megfelelően kezelni. „Még nagyvárosban csak-csak foglalkoznak ezzel a védőnők vagy gyermekorvosok, mert a gyermekjóléti szolgálat megfelelő hátteret és szakmai segítséget ad. Ezzel szemben egy kisvárosban, ahol egy személyben dolgozik egy orvos vagy védőnő, ott bizony többször is meggondolják, hogy ujjat merjenek-e húzni egy-egy erőszakosabb családdal. Nehéz áttörni ezeket a falakat.”- teszi hozzá. Külön izgalmas és árnyalt kérdés ebben az esetben a látleletek felvételének gyakorlata, melyre nincs semmiféle jogi biztosíték, vagy eljárási protokoll az egészségügyi dolgozók számára. Nincsenek irányvonalak, hogy hol húzódik a határ a személyiségi jogok védelme és a jelentési kötelezettség között, így sok esetben a gyermekorvos magára van utalva, mely esetben egészíti ki jelentését foto dokumentációval és jelent a hatóság felé és mely esetben tarthat ezáltal a szülők szemérem elleni sértési - vagy személyiségi jogi védelmi aggályaitól, netán feljelentésétől. És ez csak pár kiragadott példa a gyermekvédelmi rendszer gyakorlati eljárásaiból.
Megtörni a hallgatást
„A legfontosabb cél minden területen a hatékony megelőzés és a bántalmazotti lánc megtörése lenne, ez azonban jelenleg sokszor a vak szerencsén múlik csupán” – állítja Dr. Scheibert Dóra – „Pont a legrosszabb régiókban nincs betöltve a védőnői állás, ahol mégis találunk egészségügyi dolgozót, ott nem egy esetben közel háromszáz gyermek jut egy gondoskodó figyelmére.” További gondot jelent, hogy ha fel is ismeri a védőnő a bántalmazást, a gyermeket ugyan rizikócsoportba sorolja, de szakszerűen mégsem tudja kezelni a helyzetet. „Ráadásul amíg nem történik tényleges bántalmazás, nincs is jelentési kötelezettsége, ami ismét a megelőzést lehetetleníti el szinte teljesen” – egészíti ki a fenti megállapításokat Dr. Kovács Zsuzsanna.
Számos konferencia, szakmai kezdeményezés és program indult az elmúlt évtizedekben a jelző- és ellátórendszerben dolgozók és érintettek számára, hogy felhívják a figyelmet a gyermekbántalmazás riasztó tényeire. Ezek közül fontos kiemelni a gyermekbantalmazas.hu oldalt, ahol nem csupán a száraz tényekkel találkozhat az olvasó, de gyakorlati útmutatót is talál a felelősségteljes szülői hozzáállás elsajátítására, többek között a Ne rázd a kisbabádat című kisfilmet megnézve.
Mégis joggal hiányolhatjuk a téma vizsgálata során a kérdések legautentikusabb képviselőit, magukat a gyerekeket. Magyarországon fel sem merül a gyermekjogok kötelező iskolarendszerű oktatása, a szakemberek ilyen irányú képzésének szükségessége, felvilágosító és megelőző kampányokról csak elvétve számolnak be lelkes civilek, holott Európa számos országában léteznek jó gyakorlatok és követésre érdemes foglalkozások, melyek játékos és érthető formában adják a gyermekek kezébe a döntés és jelzés felelősségét és tanítják meg őket a saját és mások jogainak tiszteletben tartására. Nálunk egyelőre egyedüliként az ombudsmani hivatal gyermekek részére kialakított online útmutatóját forgathatják a kicsik s nagyok. Azt pedig mindenki döntse el saját maga, milyen hatékonysággal képesek jelenleg saját érdekeik megfogalmazására és védelmére a felnövekvő generáció különféle korú képviselői. Tanulságos lenne a gyerekek véleményét megkérdezni arról, ők hogyan látják szüleiket, akik ordítanak velük, megütik, lökdösik őket, értelmetlen és megalázó büntetésnek vetik alá.
Az UNICEF 2010-es jelentése, mely a családon belüli bántalmazás egyes formáit, gyakoriságukat vizsgálta a fejlődő országokban 2005-2006 között (33 ország adataival dolgozva, ami körülbelül a 10 százalékát fedte le a fejlődő országokban élő gyerekeknek), az alábbi fő következtetésekre jutott:
- átlagosan minden harmadik gyermek tapasztalt erőszakot a családjában,
(a 2-14 évesek 73 százaléka leggyakrabban a kiabálást, sikítozást említette. Megdöbbentő adat továbbá, hogy Egyiptomban a gyerekek 92%-a, Mongóliában pedig 80%-uk tapasztalt erőszakos fellépést a felvételt megelőző egy hónapban.)
- A lelki bántalmazás sokkal gyakoribb, mint a fizikai büntetés
(13 vizsgált ország közül minden ötödik gyermek különböző formáit tapasztalta a lelki bántalmazásnak)
- bizakodásra adhat okot, hogy a legtöbb vizsgált országban a nevelést fenyítés nélkül, békés eszközökkel képzelik el a szülők.
(91 %-os gyakorisággal elmagyarázták a gyermeknek, ha helytelenül cselekedett, 58%-ban megfosztják valamilyen kiváltságától és 53%-ban más feladatot adnak számára)
- a lelki bántalmazás szorosan együtt jár a fizikai büntetéssel
(a leggyakrabban, 73%-ban a lelki fegyelmezés mellett megjelent az alkalmi jellegű fizikai kényszer alkalmazása is)
- a legtöbb anya és elsődleges gondviselő nem gondolja, hogy a fizikai bántalmazás szükséges lenne. Ezen csoportba tartozók gyermekei sokkal kisebb számban jelezték a bántalmazás bármely formáját és sokkal magasabb számban találhatóak közöttük, akik a nevelést békés eszközökkel oldják meg.
- az attitűdök tekintetében riasztó tényként jelent meg ugyanakkor, hogy a 15-49 évesek körében, akik szerint indokolt a gyermekkel szembeni fizikai bántalmazás, 46%-ban egyet értenek a feleségbántalmazás gyakorlatával is
- a leggyakrabban az 5-9 évesek szenvedik el a bántalmazások bármely formáját
- a nagyobb háztartás az országok felének tekintetében nagyobb rizikófaktorral járt együtt a bántalmazások terén
- az anya vagy elsődleges gondviselő családi állapota és kora nem befolyásolta a bántalmazások gyakoriságát, ahogyan a vidék-nagyváros megkülönböztetése sem hozott eltérő eredményt
- az iskolázottabb háztartásban felnövekvő gyerekek viszont kimutathatóan kevesebb bántalmazást éltek át az országok több mint felében.
A jelentés végén legfőbb javaslatként az UNICEF a gyermek-központú módszerek bevezetését a formális és családi nevelésben, valamint a gyermekjogok széles körben terjesztésének és tudatosításának fontosságát fogalmazta meg.
A gyermekek védelemhez való jogát a velük szembeni erőszak ellen az Európai Unió elsődlegesen az Alapjogi Karta 24. cikkére alapítja, amely rögzíti, hogy „a gyermekeknek joga van a védelemre és a jólétükhöz szükséges megfelelő ellátáshoz.
Fontos még megemlíteni a téma tárgyalása kapcsán:
- az Európa Tanács gyerekek elleni erőszak programját: „Építsük Európát a gyermekekért a gyermekekkel. Angol honlap elérhetősége és magyar nyelvű tájékoztatója.
- Az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának 13. átfogó kommentárját (2011), ami a gyermekek erőszakmentes növekedésének jogát rögzíti.
- Az EU Gyermekjogi Agenda 11 pontját (2011), amiben deklarálták, hogy az erőszak megelőzése minimum feladata az államoknak.
További ajánlott irodalom:
Tóth Olga: A családon belüli, partner elleni erőszak
Családi iszonyok , Virág György (szerk), Complex kiadó, Budapest, 2005
Dr. Herczog Mária: Gyermekbántalmazás, Complex kiadó,Budapest,, 2007
A Gyermekvédelem nagy kézikönyve (szerk: Katonáné Pehr Erika, Herczog Mária), Complex, 2010
Herczog Mária: A gyermekkori testi fenyítés, bántalmazás és az érintettek nevelési eszközei Áldozatok és vélemények II. kötet (szerk.: Irk Ferenc), OKRI, Budapest, 2004., 85- 100. o.
Foto: sxc.hu
