Nyomtatás

Cikkajánló - „Már nagyon unom”

 

romachild

Egy kisiskolás, aki egyetlen cigányként próbál helytállni az osztályban, az "úri iskolában", egy óvodás, aki azt szeretné, ne cigány édesanyja vigye be reggelente, mert akkor csúfolják - az ország három különböző, nagyrészt romák lakta településén, illetve városrészén élőkkel beszélgettünk arról, hogyan telnek a hétköznapok, milyen szinten van jelen az életükben a kirekesztettség. - írja Laborczi Dóra, a hvg.hu riportjában.

 

 

„Száz évvel ezelőtt, egy roma ember, ha azt akarta, hogy a fia vigye valamire, a hátán vitte el a cigánysor végéig, hogy ne legyen sáros a gyerek lába, ne csúfolják szedett-vetett külseje miatt az iskolában. Mert a cigánytelepnél véget ér minden, kezdődik a sáros, begyepesedett, több száz éves történelem. A baj csak az, hogy ma is ugyanabba a sáros nyomba taposnak bele a cigánysorokon” – mondja Attila, a magát roma aktivistaként meghatározó miskolci fiatalember.

 

 

 

Mindig az arcomba böfög

Most sincsenek jobb helyzetben azok, akiknek a telepről sikerül bekerülniük egy jobb hírű óvodába vagy iskolába. Norbi, a kilencéves nyíregyházi roma kisfiú a város hírhedt cigánytelepéről jár a belvárosi, jómódú gyerekek közé. Az édesanyja nagyon büszke volt rá, amikor felvették az „úri iskolába”, az öröm azonban nem tartott sokáig. A fiú fejét a földnek szegezve, nagy nehezen elmondja, hogy osztálya egyetlen roma tanulójaként a többiek részéről mindennapos megaláztatásnak van kitéve, „folyton cigányoznak”, az egyik társa például minden nap az arcába böfög, „a múltkor öten jöttek nekem” – meséli. A történeteknek, úgy tűnik, se vége-se hossza: a tornatanár „mindig nagyon erősen megszorít, de csak engem”, az egyik kislány pedig azt mondta a tanár előtt, hogy "nem szeretném, ha ellopnád a telefonom, mert akkor apukám bejön, és megver.” "És a tanár nem szól semmit?" – csattan fel az édesanya. A korábbi tanítónőről azonban szeretettel beszél: "ő mindig rászólt a többiekre, ha cigányoztak. Tudta nagyon jól, hogy Norbi honnan jött, miféle, de nála csak az számított, hogy a gyerekek megértsék és elfogadják egymást. Azt mondta, hogy nem szabad annyiban hagyni, hát megpróbáltunk beszélni a mostani tanárral. De hiába mégy jelentgetni, úgyis nekik lesz igazuk, mert te cigány vagy, neked úgyse lehet igazad.”

 

„Már nagyon unom” – mondja lemondóan Norbi, az édesanya pedig büszkeségét félretéve most azon gondolkodik, hogy a kisfiút átviszik abba az iskolába, ahová a többiek is járnak a telepről. Pedig ha egy roma gyerek a telep iskolájába jár, óriási hátránnyal indul, hogyha pedig eljut egyáltalán olyan intézménybe, ahol esélyt kaphat arra, hogy a tovább léphessen, elkerülhetetlenül a többiektől való különbözősége kerül középpontba. „Amikor bekerültem olyan intézménybe, ahová nem jártak cigányok, nehezen találtam a közös hangot. A szegregált általános iskolákat városszerte ismerik, ezért, ha a továbbtanuláshoz bárhova is adod be a jelentkezési lapot, akkor is látják, honnan jöttél” – számol be tapasztalatairól a miskolci Attila.

 

„Elkérik a lakcímedet, látják, hogy milyen utcában laksz, már azért nem kellesz sehova, mert azt gondolják: na, ez onnan jött. És akkor már tudják azt is, hogy milyen vagy. Arról, hogy romák vagyunk, mi nem tehetünk. Minket így kellene, hogy elfogadjanak. Nagyon ritka az olyan magyar, aki cigányt elfogad. És ez így van, akárhová mégy. Hiába vagy illemtudó, hiába jó a szíved és meg tudsz jelenni úgy, ahogy kell. De egy cigány menjen úgy be, hogy durva, csúnyán beszél vagy a megjelenése nincs rendben, rögtön a többi is olyan lesz, mint ő” – meséli keserűen Norbi édesanyja, majd hozzáteszi: „de a legjobb barátnőm magyar, itt él a telepen”. „Olyan, mintha ő is cigány lenne” – sorolja Attila kisfia is.

 

Tovább a teljes írásra