Az állapotos nők gyakran csak keresztnevükön voltak az anyaotthonokban nyilvántartva, hogy ne ártsanak családjuk hírnevének. Előfordult, hogy szülés közben az ágyhoz kötötték őket, és számos esetben a fájdalomcsillapítást is megtagadták tőlük, ahogy azt is, hogy akár egyszer is a kezükbe vegyék újszülöttjüket. Annak, hogy ezek az esetek most kezdtek el nagy számban kiderülni, döntő szerepe volt a közelmúltban hasonló ügyek után folytatott ausztráliai vizsgálatnak.

Az utóbbi hetekben több tucatnyian osztották meg történetüket több fórumon, anyák és apák is, akiket arra kényszerítettek, hogy mondjanak le gyermekeikről, és bár mindegyikük története egyedi, azok számos közös vonást is mutatnak: Az egyházak által (az Egyesült Egyház és az Üdvhadsereg is érintett az ügyben) működtetett otthonokban való szállás az állapotos nők számára sok esetben egyet jelentett a születendő csecsemő örökbe adásával. Levelet írattak velük a még meg sem született gyereküknek, amelyben el kellett magyarázniuk, hogy miért nem maradhattak együtt.

A szociális munkások eltitkolták az egyedülálló vagy kiskorú anyák számára fennálló egyéb lehetőségeket, sőt nem egy esetben azt állították, hogy ha megtartják a kisbabájukat, még a gyermek veszélyeztetésével is megvádolhatják őket. Egy, a National Post által idézett 1961-es cikk jól mutatja, hogyan gondolkodtak ezekben az évtizedekben a hajadon nők gyermekvállalásáról. A fél évszázaddal ezelőtti írás szerzője megkérdőjelezi, hogy egy egyedülálló anya szeretete a gyermeke felé valódi lehet-e, és végül megállapítja, hogy az ilyen szeretet „egészségtelen; önsajnálat, önpusztítás és mártírkodás keveréke".

A kórházi személyzet sokszor „szajhának" tekintette a férjezetlen terhes nőket, számos beszámoló szól arról, hogy megtagadták a fájdalomcsillapítást tőlük, az ágyhoz kötötték őket, vagy egy lepedővel eltakarták előlük gyermekük születését, akit aztán csupán egyszer, vagy egyszer sem adtak a karjukba.

Az adoptálásra kényszerített nők vallomásaiból az is kiderül, hogy általában olyankor csikarták ki a beleegyezésüket a kisbabákról való lemondáshoz, amikor nem voltak ítélőképességük teljes birtokában, például közvetlenül a szülés utáni egy-két napban, vagy amikor gyógyszerek hatása alatt álltak.

(...)

Az anyjuktól elszakított kisbabák sorsába legtöbb esetben az apáknak sem volt semmiféle beleszólása, legfeljebb aláírattak velük egy lemondó nyilatkozatot, de volt, hogy erre sem került sor, még akkor sem, ha ismert volt az apa kiléte. Nem tájékoztatták a szülőket arról, hogy a lemondási szándék kinyilvánítása után még mindig van egy meghatározott hosszúságú türelmi idő, amely alatt visszavonhatják a nyilatkozatukat. Azt is elhallgatták előlük, hogy a kiskorú anyák és apák számára fennálló, az adoptálás melletti másik lehetséges megoldás az ideiglenes gyámság intézménye.

(...)

Számos szétszakított család már újra egyesült az elmúlt években, és az örökbe adott gyermekek folyamatosan fedezik fel újabb családtagjaikat, amiben a közösségi oldalaknak is nagy szerepe van. Ugyanakkor az évtizedekkel ezelőtti adoptálási ügyek mostani tömeges nyilvánosságra kerülése hozzájárul ahhoz, hogy az azóta már felnőtt gyerekek jobban megértsék vér szerinti szüleiket. A szülőknek pedig megnyugvást hozhat, ha kiderül a teljes igazság arról, miért szakították el tőlük újszülöttjeiket. Az életre szóló trauma sokuk számára mentális betegségek kialakulását, például krónikus depressziót okozott.

Tovább a teljes cikkre