A fenti szavak az ausztriai kremsmünsteri bencés internátus egykori diákjától származnak, aki több társával együtt hosszú évek hallgatását megtörve tett vallomást arról, hogyan váltak fizikai és lelki erőszak áldozataivá a gyerekek az internátusban. Egy 2010-es sikertelen vádemelési kísérletet követően végre úgy tűnik, valóban megtörténhet a felelősségre vonás. A Profil nevű osztrák lap hozzájutott a mára 1200 oldalasra duzzadt iratanyaghoz. Az ebben szereplő megrázó beszámolók hitelességét még a másik fél védelmét ellátó szakemberek sem vonják kétségbe.

A tizenkét feltételezett elkövető többsége elévülés miatt mentességet élvez, mindössze a kollégium egykori vezetője, Alfons August Mandorfer atya ellen lehet jogilag fellépni, aki az események hatására önként kilépett az intézményből. Egy osztrák bencés kolostor fogadta be.

Gyermeklelkek koncentrációs tábora

Mandorfer 1970-től 1996-ig kollégiumvezetőként és zenetanárként irányította az internátus életét, ez alatt rendszeresek voltak a fizikai bántalmazások, a verések, a megalázó bánásmód. A gyerekeket időnként egy Glockkal és egy Winchesterrel fenyegette meg, ha ellenállnak, vagy beszélni mernének valakinek. Az áldozatok „a gyermeklelkek háború utáni koncentrációs táboráról” beszélnek.

Eddig közel 40 kremsmünsteri érintett vált ismertté, akik közül többen gyermekként is megpróbáltak segítséget kérni, de vagy az életkoruk miatt nem hallgatták meg őket, vagy nem a megfelelő személyt választották.

Philipp Schwärzler klinikai szak- és egészségügyi pszichológus, pszichoterapeuta, a bécsi Gyermekvédelmi Központ munkatársa ezért is tartotta fontosnak, hogy 2010-ben „Az egyházi erőszak áldozatainak független fórumával” együttműködve létrehozzanak egy telefonos segélyvonalat. A szakember a Hetek megkeresésére válaszolva elmondta: egészen eddig nem létezett hasonló kezdeményezés, ezért is fordultak hozzá az ötlettel.

A kezdeményezés keretein belül egy honlapot is elindítottak (www.betroffen.at), amely szintén a segítségnyújtás célját szolgálja. „Meglepődtünk a jelentkezők nagy számán. Csak az első 10 napban körülbelül 150 ember vette fel velünk a kapcsolatot” – nyilatkozta Schwärzler. Mára ez a szám elérte a négyszázat.

Elsőáldozó, vagy első áldozat?

Schwärzler a téma súlyosságára rádöbbenve 2010-ben elkészített egy tanulmányt, amely az osztrák – túlnyomórészt római katolikus – egyházban előforduló erőszakos cselekményekkel foglalkozik. Az ismertté vált esetek feldolgozását követően kiderült, hogy az érintettek háromnegyede férfi, egynegyedük nő, akiknek több mint kilencven százaléka rendszeres bántalmazásnak volt kitéve. Az erőszaknak átlagosan 6-14 éves gyerekek estek áldozatul.

A katolikus neveltetésben részesülők általában hét és tizennégy éves koruk között lesznek elsőáldozók, ráadásul ez az az időszak, amikor többen internátusokba vagy rosszabb esetben egyházi fenntartású otthonokba kerülnek. Az érintett kislányok átlagosan 9 éves korukra már áldozatává váltak az első erőszakos cselekménynek, ami nemcsak a nemi erőszak, hanem a pedofília vádját is felveti.

„Sajnos az áldozatok túlnyomó része több mint 30 évet várt azzal, hogy a nyilvánossághoz forduljon, bár sokan ezt megkísérelték korábban is, de nem hallgatták meg őket” – mondja Philipp Schwärzler. Ennek az oka igen összetett. Egyrészt a szülők nagyon ritkán találkoztak a különböző kollégiumokban élő, tanuló gyermekeikkel. Emellett sokan rossz szociális körülmények közül is származtak, ahol hiányzott a szülő és a gyerek között szükséges alapvető bizalom. Azokat, akik megszöktek az otthonokból vagy az internátusból, a szülők általában megverték, hogy „észhez térítsék” őket, azaz, hogy hallgassanak.

Ha a gyerek tovább ragaszkodott ahhoz, hogy bántalmazták, általában csak azt érte el vele, hogy áthelyezték egy másik otthonba, ahol a helyzet vagy drasztikusan romlott, vagy – ha szerencséje volt az illetőnek – akkor javult. Akik ki merték nyitni a szájukat, azok gyakran fizikai erőszakkal  találkoztak, mert „nem szabad a pap bácsiról ilyen csúnya dolgokat beszélni”.

(...)

A tanulmány megállapítása szerint a legnagyobb veszélyt a teológiailag jól képzett munkatársak jelentik a gyermekekre, mert ők egyrészt a külvilág részéről nagyobb tekintélynek örvendenek, így nehéz elhinni az ellenük szóló vádakat, másrészt igen gyakran alkalmazzák a vallásos megfélemlítés technikáját, és a gyermekeket a pokolról szóló dörgedelmes beszédekkel veszik rá a hallgatásra.

Emellett a katolicizmus szexualitáshoz való hozzáállása és az erkölcsi parancsok eltorzult értelmezése némely elkövetőt saját maga előtt is felmentett. Nem kevés pap azzal csapta be magát, hogy nem sérti meg a cölibátus szabályait, „mert nem nőkkel létesít szexuális kapcsolatot. Ha valamit gyerekekkel műveltek, ezt nem szexualitásként definiálták,
ezért nem is számított bűnnek. Ha ehhez a pap még azt is hozzátette, hogy a gyerekeknek nincs is még szexualitásuk, és az erőszakos cselekményeket felnőttkorukra elfelejtik, akkor máris olyan perverz gondolkodásmód alakult ki, amely a gyerekek elleni szexuális erőszakhoz vezet” – áll a tanulmányban.

Tovább a teljes cikkre (atv.hu)

foto:sxc.hu