Roxana Anghel, Herczog Mária, Gabriela Dima:
A gyermekvédelmi rendszer átalakításának kihívásai Kelet-Európában: Magyarország és Románia példája
(The challenge of reforming child protection in Eastern Europe: The cases of Hungary and Romania)
A kelet-közép-európai országok az elmúlt évtizedekben hasonló kihívásokkal kellett, hogy szembe nézzenek: az EU és az ENSZ irányelveinek megfelelően elindult a gyerekvédelemben az intézeti ellátások kiváltása, a preventív munka a szakellátás megelőzéséért, ehhez kapcsolódóan pedig a helyi szolgáltatások és az alternatív ellátás fejlesztése. A volt Szovjet országokban napjainkban összesen mintegy 1,3 millió gyerek van szakellátásban, közülük 600.000 gyerekotthonban él. Az elmúlt 15 évben 3%-kal nőtt a gyerekotthonba utaltak száma, ami azt jelzi, szakadék van az állami intézkedések, a végrehajtás illetve ezeknek a gyerekek életére gyakorolt hatása között. Bár a közép-kelet-európai országok gazdasági, történelmi, nyelvi, kulturális háttere nem egységes, az 1945 és 1989 közötti politikai helyzetük miatt mégis van közöttük kapcsolat, és hasonló feladatok álltak előttük: úgy, mint többpárti demokrácia és a szabadpiaci gazdaság kialakítása, a saját gazdaság fejlesztése, hogy a nemzetközi téren is versenyképes legyen, és a lakosság megerősítése, képessé tétele, hogy egyéni és közösségi szinten is szabad választásokat hozzon. További tennivaló volt pl. az Európai Uniós csatlakozás, vagy a lakosság életszínvonalának emelése. Mindemellett a régió országainak hasonló nehézségeik is voltak, erőforráshiány, hiányos know-how, függőség a külső donoroktól, egyre nagyobb társadalmi különbségek, növekvő szegénység, diszkrimináció, xenofóbia, előítéletek.
A rendszerváltás nagyon eltérő gazdasági helyzetben találta a két országot. Románia a ’80-as évek végén szegény, rossz infrastruktúrájú, de külföldi tartozása nem volt. Ezzel szemben Magyarország, a „legvidámabb barakk”, hatalmas külföldi tartozást halmozott fel, ami rossz gazdasági helyzettel, kevés állami bevétellel párosult, Kornai (1992) kifejezésével élve „koraszülött jóléti állam” volt.
A 2008-as válság ezután mindkét országot megviselte. Míg Romániában a növekedés lelassult, de megmaradt, sőt, a külső (EU, IMF, Világbank) segítség következtében a szegénység 36%-ról 5,6%-ra csökkent (Világbank 2013), addig Magyarországon az addigi gyors növekedés megállt, a válság kezelésére hozott eredménytelen intézkedések következtében pedig az életszínvonal azóta is csökken, a gyerekszegénység aránya a teljes alacsony jövedelmű populációhoz képest megugrott. Magyarországon az államadósság csökkentése kiemelt szerepet kap, aminek következtében kevesebb lett a szociális, az egészségügyi, oktatásra fordított kiadás. Románia esetében hasonló tendencia figyelhető meg, itt mindez magas inflációval párosul. A két ország közül egyébként Romániában alacsonyabb a befektetés mértéke az oktatásba (Magyarország nagyjából az EU átlaggal azonos), a nagy létszámú, alulképzett munkaerő azonban mindkét országban probléma – erre a tömegre ráadásul jellemzőbb az alacsonyabb munkavállalási arány, a nagyobb szegénységi kockázat, a leginkább a gyerekes nők és a 15-24 éves fiatal felnőttek érintettek.
2010-ben Európában az Eurostat (2013) felmérése alapján a szegénység és társadalmi kirekesztés kockázata Romániában volt a második legmagasabb, ehhez hozzájárult az is, hogy a lakosság ötödénél a szociális juttatások nem elegendőek a létminimumhoz sem. Magyarországon is magas a szegénységi kockázat, és mindkét országra jellemző, hogy a (17 év alatti) gyerekek vannak leginkább kiszolgáltatva ennek: a társadalmi kirekesztéssel, szegregációval veszélyeztettt gyerekek aránya Romániában 48,7%, Magyarországon 38,7% (Eurostat 2013).
Magyarország
Az első gyermekvédelmi törvény, ami megfogalmazta az állam felelősségét a szükséget szenvedő gyerekekért 1901-ben született, ebben az időszakban szinte az összes családjából kiemelt 15 év alatti gyerek nevelőszülőknél volt elhelyezve (kivéve a fiatalkorú elkövetőket és a súlyos fogyatékossággal élőket), és ez így maradt a második világháború végéig. Ekkor szemléleti váltás jött a szakellátásban: a képzés és felügyelet nélküli nevelőszülői ellátásról a hangsúly eltolódott a gyerekotthonok felé, ahol képzett gondozók látták el és nevelték ideológiailag is megfelelően a gyerekeket (további ok lehetett még a változásban az, hogy napvilágra kerültek József Attila megpróbáltatásai és megjelent Móricz Zsigmond: Árvácska c. műve).
Ezekben a nagy létszámú intézetekben a gyerekek kor és nem szerint éltek elkülönítve, így a testvéreket is elszakították egymástól. A kor legnagyobb gyerekvárosában pl. 1500, 3 és 18 év közötti gyerek lakott – köztük az 1956-os forradalom utáni disszidens szülők hátrahagyott gyerekei –, és a ’80-as évekig ez maradt az állami gondoskodás modellje, amikorra bizonyossá vált, hogy nem tudja biztosítani sem a gyerekek szükségleteit, főleg nem a személyes kötődést.
1986-ban aztán átszervezték a szociális munkás képzési rendszert, elindult a szociálpedagógus képzés. Pilot programok indultak állami kezdeményezésre, a nevelőszülői képzés gyakorlatiasabb lett, és megjelentek az első hivatásos nevelőszülők. A gyerekotthonok alternatívájaként 1986-ban megnyitott az első SOS Gyermekfalu (azóta összesen 3 működik az országban). Az átszervezés során több strukturális, financiális akadály merült fel, főleg a csecsemőotthonok bezárásánál, később a rendszerváltás lassította le a folyamatot.
1991-ben Magyarország is ratifikálta az ENSZ Gyermekjogi Egyezményt, ám továbbra is gyengesége maradt a gyerekvédelemnek, hogy nem volt átfogó, holisztikus, gyerekjogi szemlélet, együttműködés az egészségügy, az oktatás, a szociális szektor és az igazságszolgáltatás szereplői között, hiányzott a magas színvonalú prevenció és a korai beavatkozás fontosságának felismerése, és a megfelelő ellátások a gyerekeknek és a családoknak, minden szinten bevonva őket.
Az 1997-es gyerekvédelmi törvény aztán újraszervezte a rendszert helyi ellátásokkal, új szemlélettel (büntetés helyett támogatás), korai beavatkozással, és azzal az alapelvvel, hogy a gyerek kiemelése a családból csak a legvégső esetben lehetséges, és támogatta az intézeten kívüli elhelyezést (rokoni, nevelőszülői). A törvény létrehozta a gyermekvédelmi jelzőrendszert, ennek tagjai a rendőrség, az egészségügyi, oktatási és szociális szakma dolgozói, szakemberei és mindenki, aki a gyerekkel kapcsolatba kerül; feladatuk a gyermekjóléti szolgálatnak jelezni a veszélyeztetettség, elhanyagolás, bántalmazás minden gyanúját. A nevelőszülők között a törvény megkülönböztet hagyományos és hivatásos nevelőszülőket, mindegyiküknek kötelező 60 órás képzésen, majd szupervízión részt venni. Az intézeti ellátások átszervezésének eredményeként egy gyerekotthonban maximum 40 lakó élhet, egy lakásotthonban pedig 12, aminek következtében 400 új otthon alakult.
Nehezen ment azonban az előírások végrehajtása, az önkormányzatok nem tudtak, tudnak minden szolgáltatást biztosítani. A megszokott úton inkább a szakellátásba ment a pénz, mint a családok támogatásába. Az intézményi ellátások kiváltása is akadozik, a folyamatra forráshiány, a képzés és a felkészültség hiánya jellemző máig. Emiatt a gyerekotthonokat több esetben inkább csak felosztották 10 felé, de a vezetés, a gyerekek napi menetrendje maradt ugyanaz. És jellemző az is, hogy pl. az intézeti ellátások kiváltására kapott EU strukturális alapokat az intézetek rendbehozatalára fordították. A strukturális és financiális problémákon túl nehézséget jelent a gondozók és nevelőszülők régimódi szemlélete (büntető szemlélet és a gyerekotthonokban az érzelmi kötődés hiánya), és az, hogy nevelőszülők közül sokan anyagi okok miatt vállalják a gyerekeket, főleg mert maguk is munkanélküliséggel sújtott, hátrányos helyzetű térségekben élnek, így a gyerekek sem juthatnak hozzá egyes szolgáltatásokhoz, és kirekesztettségben élhetnek. A rokon nevelőszülőket egyre kevésbé támogatja az állam, roma családok több esetben is a juttatásokért vállalták, vállalják a gyerekeket. 2014-től törvényi változások következnek, mind a nevelőszülők jogállását, mind képzésüket illetően (megemelt óraszámmal, új képzési programmal).
A nevelőszülők inkább vállalnak kisgyerekeket és olyanokat, akikkel „nincs sok baj”, mint fogyatékos, kamasz, roma, viselkedésproblémás stb. gyerekeket, akik így intézetben maradnak. De ha vállalnának is, nincs több vagy speciális támogatás, vagy legalábbis nagyon esetleges. Kevés a gondozó és szakember a gyermekotthonokban, nincsenek megfelelően felkészítve (abúzusra, függőségre, stb). A gyerekek véleményére nem figyelnek az intézetekben, nincs megfelelő panasztételi eljárás.
A 2008-as gazdasági válság után a családok és a helyi önkormányzatok egyaránt nehéz helyzetbe kerültek, nőttek az adósságok (különösen nagy társadalmi probléma a bedőlt lakossági devizahitelek ügye), nőtt az elszegényedés – a családból kiemelések harmadánál a szegénység a fő ok. Ezeket próbálták kezelni az olyan kezdeményezések, mint a Biztos Kezdet Program, a kötelező óvodáztatás, és az ismeretterjesztő kampányok fogyatékossággal élőkről, romákról – ezekhez azonban nem volt megfelelő képzés a szakembereknek, ami végül aláásta eredményességüket. Napjainkban nincsen társadalmi vagy szakmai egyeztetés, sem szakmai, sem civil szervezetekkel, sem helyiekkel, minden döntés és forráselosztás a minisztériumi szinten dől el.
A KSH 2013-as adatai szerint 18.000 gyerek van jelenleg szakellátásban, 4000 pedig utógondozásban. 1989 óta csökken az intézetben lakók száma, a beutalások száma elvileg stagnál, valójában azonban arányuk az egyre alacsonyabb születésszám miatt nő. Ma a szakellátásban lévő gyerekek nagyjából 60%-a nevelőszülőknél van: 86%-uk ideiglenes hatályú elhelyezéssel, 7,5% tartós, 7% átmeneti nevelésbe vétellel. A törvényi előírások szerint ezt az időtartamot arra kellene „felhasználni”, hogy a családok megerősítésével utána a gyerekek visszakerülhessenek oda. Mégis, a gyerekek 86%-a öt vagy több évet tölt szakellátásban, azaz a családok újraegyesítése többnyire nem sikeres. A szociális munkásoknak kevés továbbképzési lehetőségük van, ezért nem mindig ismerik az új módszereket, és nagyon sok családot kell ellátniuk (kb. 100 család / szakember), ami miatt nem juthat idő a minőségi munkára. Az, hogy a közvélemény és a politika is ellenáll a rossz szülői gyakorlatokkal, vagy más problémákkal küzdő családok támogatásának, meggátolja mind az ezzel kapcsolatos törvények, mind a gyerekszegénység elleni stratégia megvalósítását.
A tartós nevelésbe vett gyerekek jórészt fogyatékossággal élők, romák, idősebbek, vagy problémásak, speciális igényűek. A veszélyeztetettség tág fogalom: ide tartozik a szegénység, szülők depressziója, munkanélküliség, egyedülálló szülő, elhanyagoltság, bántalmazás. A veszélyeztetett gyerekek felét ki is emelik a családból (47%, KSH 2012); ugyanakkor, ahogyan azt az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága megjegyezte, a szülők kevés segítséget kapnak, hogy visszakerülhessenek hozzájuk gyermekeik. Jelenleg a szakellátásban lévő gyerekek fele (52%) 12 éves vagy annál idősebb, ez azonban valószínűleg változni fog, lévén a 2014-es új szabályozás szerint 12 évnél fiatalabbakat nem lehet majd gyerekotthonba utalni (a fogyatékossággal élő gyerekek, és többes testvérsorok kivételévek)
Vonatkozó kutatások
Az EU Daphne Projekt a Nottingham-i Egyetem vezetésével a gyermekelhagyást és annak okait vizsgálta tíz kelet-közép-európai országban. Az eredmények szerint Magyarországon nincs egyértelmű törvényi meghatározása az elhagyásnak, hiányzik a megfelelő statisztika az elhagyott csecsemőkről (akiket szülészeteken hagynak, ill. az 1996 óta futó inkubátorprogram keretében a kórházak előtt elhelyezett inkubátorokban); így olyan alapvető információink hiányoznak róluk, mint nemük, fogyatékosságuk vagy betegségük, nemzetiségük. Az elhagyott babák többségét örökbe fogadják, de utánkövetés nincsen sorsuk alakulásáról, ahogyan azokról a csecsemőkről sem, akiket külföldre adtak örökbe (2012-ben 165 csecsemőt külföldön fogadtak örökbe, Magyarországon 20-at). A kutatás eredményeként kiderült: évente nagyjából 100 újszülöttet hagynak el, 10.000 három év alatti gyerekből átlagosan 30 van szakellátásban, átlagosan 15 hónapot. Az egészségügyi dolgozók nincsenek arra felkészítve, hogy észleljék a krízishelyzetet (ami előre jelzi az elhagyást). A szakellátásba utalás okai a kutatás szerint: a gyerekek 42%-ának esetében elhagyás vagy elhanyagolás, 30%-nál a szülők börtönben vannak, vagy betegségük miatt nem tudnak gondoskodni gyerekükről, 22,5% bántalmazás miatt kerül be, és csupán a gyerekek 1%-ának hunyt el mindkét szülője. 2005-ös adatok szerint a szakellátásban lévő gyerekek ötöde visszatér szűkebb vagy tágabb családjába, fele nevelő- vagy örökbefogadó szülőknél van, kevesebb mint 20%-uk marad intézetben. A kisgyerekek elvileg 6 éves korig maradhatnak a számukra fenntartott otthonban, a fogyatékossággal élők tovább (sajnos ennek egyik oka, hogy „meglegyen” a létszám és így ne zárják be az intézetet). A gyerekek háromnegyedének van testvére, gyakran azonban nem egy intézetben helyezik el őket, így pedig nehéz a kapcsolattartás.
European Roma Rights Center (ERRC) 2007-es kutatása a roma gyerekek szakellátásbeli helyzetét vizsgálta. Róluk nincs megfelelő adat (diszkriminatívnak minősül a nem önbevallás alapján gyűjtött adat). A roma gyerekek felülreprezentáltak az intézetekben, sokszor szellemi fogyatékossággal élőnek, speciális tanulási szükségletűnek minősítik őket. A kutatók becslése szerint a szakellátásban lévő gyerekek 40%-a roma, 18%-uk egyik szülője roma (a teljes magyar lakosság kb. 7%-a roma, a gyerekkorú népességben ez az arány 13%). Számukra diszkrimináció tapasztalható az oktatásban, a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben, és az élet sok más területén.
Egy ombudsmani vizsgálat pedig a szakellátás színvonaláról és a szolgáltatások minőségéről megállapította, egyik sem felel meg az ENSZ Gyermekjogi Egyezményében foglaltaknak, sőt, néhány egyenesen sérti a gyerekjogokat.
Románia
Más európai országokhoz hasonlóan Romániában is először az egyház, később az arisztokrácia kezdte el kialakítani a nélkülöző, fogyatékossággal élő vagy elhagyott gyerekek ellátásának rendszerét, már a 16. századtól. A 20. század elejétől pedig megindult a szociális munka, a törvényi és infrastrukturális keretek kidolgozása. Ezt követően a szovjet ideológiának megfelelően a rendszerváltásig Romániában is a gyermekvédelemben az állami gondoskodás kizárólagossága volt a jellemző, hatalmas, „raktárszerű” gyerekotthonokban helyezték el a családjukból kiemelt gyerekeket.
Az 1966-tól kezdődő abortusztilalom – 45 éves kor alatt, ill. a gyerektelen párok megadóztatása – következtében rengeteg gyerek kerül intézetbe (és jól mutatja a szakellátás helyzetét, hogy 1989-ben is még csak a gyerekek 14%-a volt rokoni ellátásban). A szociális munkát betiltotta a rendszer, mondván, az állam elég gondoskodást nyújt. Az intézetek nem segítették, vagy adták meg a lehetőséget a szülőkkel és testvérekkel való kapcsolattartásra, a 250 gyerekotthonban 1989-re kb. 100.000 gyerek lakott. Ennek egyik oka, hogy a rendszer könnyen inkompetensnek minősíthette a szülőket, továbbá egyre nőtt a szegénység mértéke. Ezek a zárt otthonok a gyerekeket 3 csoportra osztották (csecsemők, kisgyerekek, iskoláskorúak), szinte kizárólagos céljuk az oktatás és higiénia biztosítása volt, többet vagy mást nem nyújtottak, a gyerekeket az államnak „képezték ki”. A speciális igényű, fogyatékossággal élő gyerekek elkülönített intézetekbe kerültek, borzasztó körülmények közé, minden gyerekotthonra jellemző volt a rendszeres bántalmazás (az idősebb gyerekek vagy a gondozók részéről), és a képzetlen személyzet.
1990-ben aztán az elsők között ratifikálta Románia az ENSZ Gyermekjogi Egyezményt, 1997-ben pedig megindult a gyerekvédelmi rendszer átszervezése: ez főleg a strukturális és a jogi részét érintette, és hatalmas változást hozott a rendszerben. A decentralizációval az intézetek helyét „átmeneti” otthonok, lakásotthonok vették át, kialakították a nevelőszülői ellátást a kisebb gyerekeknek, fő szempont lett a családba visszahelyezés elősegítése. A szakma mindezt azonban kritikusan fogadta, mondván, túl gyors és nem eléggé átgondolt a folyamat, nincsenek megfelelő források, az intézetek bezárásakor a gyerekek hasonló körülmények közé kerülnek vissza, vagy a családjukba, ahonnan inkább elszöknek a folytatódó kizsákmányolás miatt, és emiatt újra szakellátásba kerülnek. A családtámogatások és szolgáltatások hiányosak voltak, nem célzottak, nem voltak részei az intézeti ellátások kiváltását célzó programnak. Nem volt utógondozói rendszer, így sokan tovább bennmaradtak az intézetekben. Hiányos volt az adatgyűjtés és az értékelés, nem volt megfelelő képzés a szakembereknek, sem információáramlás, így végtére is az szereplők és szektorok között a feszültség – és a cselekvőképtelenség – egyre nőtt, a gyerekek pedig elhagyatva érezték magukat.
A helyzeten a 2004-es gyerekvédelmi törvény változtatott, ami már felállított a szakellátással kapcsolatos sztenderdeket, bevezette a kötelező gondozási tervet, és ami a legfontosabb, elismerte a gyerekjogokat. Így napjainkban már nehezebb intézetbe kerülni (2 éves kor alatt csak fogyatékkal élő gyerekeket utalhatnak be), a család a preferált helye a gyereknek, rendelkezésre állnak a preventív szolgáltatások. A gyerekotthonok helyett kis létszámú lakásotthonok biztosítják a gyerekek szakellátását, a családoknak pedig többféle ellátás, szolgáltatás, napközbeni ellátás áll rendelkezésükre. Egyre több támogatás jut a szakellátásból kilépő fiataloknak is, pl. anyagi juttatások, munkahely biztosítása, utógondozás, stb.
2010-ben 3,9 millió gyerek élt Romániában, 1,6%-uk szakellátásban; közülük 2013-ra 40% volt családi ellátásban (nevelőszülőknél, rokonoknál, örökbe fogadva) és fele ennyien állami vagy magán fenntartású gyerekotthonban. 2006-ra 1140 állami intézet (lakásotthon, szociális lakás, kisebb lakóegységekből álló gyerekotthon és 180 nagy létszámú intézet) és 405 magán gyerekotthon („placement centre”) alakult. A nagy létszámú intézetek száma 2006-ban még csökkent, azóta lassul a folyamat, egyre kevesebb körzet jelezte szándékát az intézetek bezárására.
A beutalás fő okai: elhanyagolás (68%, ez főleg szegénységgel áll kapcsolatban), meghiúsult nevelőszülői elhelyezés (20%, a nem jó kapcsolat miatt, vagy a nevelőszülő feladja az állást az alacsony fizetés és a hiányzó támogatás, segítség miatt – 2012-ben 1000 nevelőszülő lépett vissza), ill. család újraegyesítése (főleg vidéki térségekből). Az intézetekben főleg 10-17 évesek laknak, és sok a 18 év feletti lakó is. A tiltás ellenére még mindig utalnak be 2 év alattiakat, és még mindig nagyon sok a fogyatékossággal élő, roma származású gyerek is (valószínűleg felülreprezentáltak), egyben ők a legveszélyeztetettebbek is. Az European Roma Rights Center 2011-es kutatásából kiderül, a gondozók és szakemberek becslése alapján az intézetekben 20-80% közötti a roma gyerekek aránya. Pontos adat a magyarországihoz hasonló okok miatt nincs, a dolgozók pedig valószínűleg tévesen értelmezik az antidiszkriminációt, így alulbecsülik az arányokat.
2006-os adatok szerint a szakellátásból kilépők fele visszatér a vérszerinti családba, negyede eléri a kibocsátási kort (18-26 éves kor +2 év, ha igényli a további ellátást, vagy ha továbbtanul). Nincs adat utánkövetésről. Az örökbe fogadások alakulása: a ’90-es években kevéssé volt szabályozott, nagyon sok kisgyereket adtak örökbe külföldre. Ez azonban az emberi jogok megsértése volt (a kisgyerekeket sokszor nagy kockázattal, ellenőrizetlen, szabályozás nélküli környezetbe adták ki), így 2001-ben az állam moratóriumot hirdetett. Belföldi örökbe fogadás kevés, évi kb. 1000 esetet tartanak nyilván, az örökbefogadó szülők inkább olyan gyereket vállalnának, aki még nem volt szakellátásban.
A 2008-as válság és az azt követő megszorítások lassították a fejlődést. A főbb kihívások ezután: a prevenciós módszerek és szolgáltatások fejlesztése, több figyelem a vidéki, falusias területekre, és a fogyatékos gyerekek intézeti ellátásának kiváltására megfelelő gyakorlat kialakítása. Hátráltató tényező volt a megvalósításban a nem megfelelő munkaerő a gyerekvédelemben, hiszen korábban politikai alapon ment a toborzás, magas munkanélküliség miatt képzettség és tapasztalat nélkül is felvettek embereket. A szociális munkások túlterheltek, heti 3-4 esettel, átlag 4000 főt lát el 1 szakember. A kormány 2011-2013-as reformjában így helyet kapott a szociális szakemberek professzionalizációja, és a kötelező továbbképzések mindenkinek. Ugyanakkor kevesebb pénz jut pl. útiköltségekre a szakembereknek – ez főleg vidéken probléma, ahol a gyerekek kiszolgáltatottabbak az elhanyagolásnak, nehezebb ezt észrevenni – a fizetések pedig 25%-kal csökkentek, így minden pozícióban 10%-os munkaerőhiány tapasztalható. A másik oldalról viszont forráspazarlás figyelhető meg: a szociális szolgáltatások biztosítása és finanszírozása nem egy kézben van (megoszlik az önkormányzatok és az állam között), így dupla infrastruktúrát kell fenntartani. Állami szinten a döntéshozásban hasonló a helyzet, feldarabolódott a szociális szféra a különböző állami szervek között.
Láthatatlan gyerekeknek nevezzük Romániában azokat, akik a leginkább veszélyeztetettek a gazdasági és társadalmi kirekesztéssel, teljesen kívül esnek az állam és a szociális védelem látókörén, helyzetük még mindig komoly probléma. A másik, egyre növekvő probléma a hátrahagyott gyerekek helyzete, akik szülei az EU más országaiban keresnek munkát vagy már ott dolgoznak: az UNICEF 2008-as vizsgálata szerint 350.000 gyerek (az összes gyerek 7%-a) legalább egy szülője tartósan külföldön tartózkodik, harmaduknak mindkét szülője – vagyis ez a gyermekelhagyás új formája. Már az Európai Unió is elismeri a jelenséget, mint a munkaerő áramlás nem szándékolt hatását. Ez az élethelyzet a gyerekekre nézve nagyon káros, hiszen át kell venniük a szülői szerepeket, ha el kell látni a kisebb testvéreket, az iskoláztatásnál nincs felügyelet, segítség, rendszeresség, a kortársak befolyásának jobban ki vannak téve, ami sokszor függőséget, antiszociális viselkedést von maga után, a kapcsolat lépülését a szülőkkel, és depressziót (néhány extrém esetben öngyilkosságot) – állapította meg a Soros Alapítvány 2009-es kutatása.
Összefoglalva a román gyerekvédelmi rendszer jellemzőit – a törvénykezést, a források elosztását és biztosítását, a jó gyakorlatok átvételét, a szereplőket, stb. -, az még mindig nem megfelelő. A gazdasági válság után a források csökkenése lelassította az elindított példaértékű folyamatot, a gyerekek jogainak megfelelő rendszer kiépítését. Külső társadalmi és politikai nyomás tapasztalható olyan szereplőktől, akik minden áron javítani akarnak a gyerekek helyzetén, de figyelmen kívül hagyják a kulturális, gazdasági, helyi tényezőket. Az állam legfontosabb feladata a helyi szakemberek szerint most a szakmai képzés, számon kérhetőség komolyan vétele, és a kutatáson és értékelésen alapuló változás kidolgozása lépésről lépésre.
A két országról
Magyarországnak és Romániának tehát hasonló kihívásokkal, akadályokkal kellett megküzdeniük a gyerekvédelmi rendszer átalakítása során. Mindkettőnek példás a jogi, törvényi szabályozása, ami igazodik az ENSZ Gyermekjogi Egyezményben foglaltakhoz, olyan új elvekkel, mint a személyközpontúság, a gyermek és család részvétele (participáció), közösség bevonása. Azonban még mindig nagy a szakadék az elmélet és a megvalósítás – vagyis végső soron a gyerekek, fiatalok és családok életszínvonala – között.
Bár az intézeti ellátások kiváltása Magyarországon már 1989-ben elkezdődött, mindkét országban még ma is csak ott tart, hogy a szakellátás képét javítják a minősége helyett. Az abban dolgozókra jellemző, hogy kevés módszertani segítséget kapnak, nincs befektetés az új anyagok oktatásába, nincs kellőképpen hangsúlyozva a felelősség és felelősségre vonhatóság, nincs megfelelő monitorozás, az egy főre jutó munka mennyisége pedig aránytalanul nagy. Az ENSZ Gyerekjogi Bizottság ajánlásai ellenére még mindig mindkét országban jellemző, hogy gyerekeket szakellátásba utalnak a szegénység miatt.
A fentieket több összetevő kontextusában lehet megérteni. Egyrészt a hosszú szovjet időszak alatt uralkodó szemlélethez képest – az állami gondozás célja, az ellátás megfelelő módja, a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos attitűdök – nagy változás volt a ’97-es reform. A prevenció, a családok sokféle támogatása és a gyerek legfőbb érdekének koncepciója még mindig újdonságnak számít, amit nehéz átvinni a köztudatba. Viszonylag új a szociális munka is – mivel a ’90-es években vezették be újra, hosszú szünet után –, még előtte áll annak, hogy a szakpolitikát alakíthassa és változásokat idézhessen elő. És bár már elindult a változás, a gyerekek életében még mindig nem tapasztalható, tehát nem elég gyors. Ráadásul nincs egységes elképzelés, szemlélet a gyerekvédelemben sem Magyarországon, sem Romániában. A fontos tanulságokat még le kell vonni: politikai elköteleződés, szektorok közötti együttműködés és koordináció, hosszútávra tervezés, fenntarthatóság főképpen a szakmabeliek szükségleteinek megértésével és biztosításával, befektetéssel szakmai kapacitásaikba, és folyamatos értékelése az akadályoknak, elősegítő tényezőknek és eredményeknek.
A források és további adatok az eredeti tanulmányban olvashatók.
A folyóirat tematikus száma a különböző országok gyerekvédelmi szakellátását hasonlítja össze.