Holnap estére a National Geographic műsorát ajánljuk, ami a női elítéltek helyzetével foglalkozik. Sokak számára talán meglepő, de a statisztikák által egyértelműen alátámasztott tény, hogy az amerikai börtönök lakói között egyre több a nő. Ám ez korántsem jelent könnyebbséget a fegyőrök számára, mert a tapasztalatok alapján a gyengébbik nem képviselőit olykor a férfiaknál is nehezebb kordában tartani.

Susanne Bier Oscar-díjas filmje sok más, itt bemutatott filmművészeti alkotással szemben, nem egy gyermek szemszögéből meséli el a történetet, mégis úgy érzem, vitathatatlan helye van ezen az oldalon egy, a filmről készült ajánlónak. Talán éppen azért, mert nem csak gyerekekről, hanem a szüleikről, családjukról is szól, ebben a filmben a felnőttek világa is árnyaltan jelenik meg.

A filmnek olyat sikerül véghezvinnie, amit nagyon kevés hozzá hasonlónak; Susanne Bier magát a nagybetűs életet jeleníti meg 119 perc erejéig a nézők szeme előtt.

Mi a közös egy 15 éves Guantánamói kamaszban, egy három évesen a maratonra készülő kisfiúban és egy poligám szekta közösségéből elszökött fiatalban? Hangozhatna így az első kérdés a 8. Verzió filmfesztivál csütörtöki felhozatalából önkényesen kiragadott három film kapcsán. A gyermeki kiszolgáltatottság dickensi meséje mindegyik történet, a 21. század valóságából.

Temple Grandin, akinél gyerekkorában autizmust állapítottak meg, saját agyának működéséről beszél -- megosztja a "képekben gondolkodás" képességét, ami segítségére van abban, hogy olyan problémákat oldjon meg, amelyeket a neurotipikus agy talán nem vesz észre.

Először volt szerencsém megtekinteni Francois Truffaut klasszikusát, a Négyszáz csapást, így megbizonyosodhattam róla, hogy a film megérdemelten bizonyult időtálló alkotásnak, hiszen 99 percével legalább még ennyi gondolatot ébreszt. Gondolatokat az elfelejtett gyermek-, és a meg nem talált felnőttkorról, barátságról és családról, szüleink, nagyszüleink gyermekkoráról, vagy éppen az autoriter módszerek egyeduralmában fuldokló iskolarendszerről.