A „családi fészek" azonban inkább tűzfészek: anyja állandóan ingerült vele, folyton fáradtságra hivatkozik, miközben - ahogyan egyszer Antoine az utcán rajtakapja - szeretőt tart, apja pedig, akit csak az autóklubja érdekel, pipogya alak, hagyja, hogy felszarvazzák, és valójában ő sem tud mit kezdeni fiával. A film szállóigéje is jellemző: „Vidd le a szemetet". Megdöbbentő ugyan, hogy Antoine egyik iskolakerülését azzal indokolja, hogy meghalt az anyja, de valahol mégis érthető. És a tanárokban sincsen annyi empátia, hogy e szörnyű kijelentés mélyére ássanak, az anya „szeretetrohamai"pedig felszínesek, nem is csoda, ha leperegnek a fiúról. Így egyenes út vezet a „bűnözéshez", az írógép-lopáshoz, amely miatt Antoine javítóintézetbe kerül. Nem is tudjuk, hogy amikor anyja meglátogatja és közli vele: annyira lejáratta a gyerek őket, hogy nem fogadják vissza, fájdalom vagy megkönnyebbülés-e ez Antoine-nak. Végül sikerül megszöknie és „a saját lábára áll".

A Négyszáz csapás több mint 50 évtizede, mint film is, kikezdhetetlen remekmű. De arra is tanít, hogy figyeljünk a gyerekekre, hogy ők is jó szívvel figyelhessenek minket."