Háború a vásznon - Andrej Tarkovszkij: Iván gyermekkora

Írta:  Fábián Diána

ivan
Törékeny külsejét és zsenge éveinek számát tekintve semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy Iván gyermekkorú kisember. Ám az élet nem engedi sokáig élvezni a gyermeki gondtalanságot, a háború kíméletlensége hamar elszakítja családjától. Édesanyját, nővérét lelövik, apja pedig elérhetetlen távolságban szolgál határőrként.

 

Sok hasonlóan kegyetlen történetet rajzoltak már háborúk a gyermekek köré, árvaságra ítélve őket, de Tarkovszkij hősének útját a borzalmak nem árvaházba vagy nevelőszülők otthonába űzték. Ivánt a német sereg elleni küzdelem marasztalta a harcmezőn.

Egy idillikus képpel lépünk a történetbe, egy fiú, aki a kakukk hangját követi, majd édesanyja szelíd arcából láthatjuk mennyi szeretettel veszi körül gyermekét. A boldog pillanat azonban hamar elillan, mikor Ivánt visszahúzza emlékeiből a háború moraja. Az álomból vele együtt ébredünk a keserű valóságra. Magányosan lépdel a tetemekkel tarkított mezőn, majd mocsaras lápban nyakig elmerülve löki el magát az egyik parttól, hogy a német egységeket kijátszva, túlpartra juttassa a megszerzett információkat. Iván felderítőként szolgál az orosz hadseregnél. Bár erőteljes kétely mocoroghat a nézőben, mikor a gyerek eléri a hadiszállást, a parancsnok felettesei igazolják a fiú szavait, így immár nekünk is el kell fogadnunk, hogy nem egy láztól gyötört gyermek képzeletbeli fecsegését hallgatjuk, Iván valóban az, akinek mondja magát.

 

Nappal rettenthetetlen katona, akinek gyermekkora édes emlékei nem férnek meg a vérengzés és értelmetlen pusztítás látványával. Csak este merészkedhetnek elő, egy olyan fiú lelkében, akinek sikerült megőriznie valamit egy szebb élet hangjaiból. Ez a kettőség vonul végig a filmen, hangsúlyozva világunk dualitásában a jó és a rossz váltakozó hatalmi játszmáját, az ártatlanság és a kegyetlenség kettősségét. Mikor Iván nappal felébred, keményszívű, dolgát tudó és értő harcos szerepét ölti magára. Hiszi, hogy joga van harcolni, több mint bármelyik katonának. Őt nem kérdezte meg a háború, szeretne-e még önfeledten madárfütty után szaladni, és nem is lehet meggyőzni arról, hogy neki a fronttól messze, az iskolapadban lenne a helye. A katonák érzik, hogy az ágyúk dübörgésével, és a hullaszaggal átszőtt küzdőtér nem eszményi közeg egy gyermek felcseperedéséhez, de úgy tűnik kései már Iván unszolása, ő nem akar menedékre találni a hátországban. Nincs már hova hazamenni, nincs ki várja, nincs otthona. Társai, akikkel valami közösben osztozik, mind fegyvert ragadva harcolnak. Teljesen hozzánőtt gyermekkora a háborúhoz.

 

Főhősünk végül elhagyja a földalatti bunkert, hogy tovább folytassa küzdelmét, két társa kíséri át a túlpartra az éjszaka rejtekében. Innen egyedül kell tovább indulnia. Annyi csodálatot kelt bennünk, ahogy ez a gyermek nem mindennapi sorsát viseli, hogy szeretnénk elhinni, bármilyen akadály szemébe tud nevetni. Ám a tragédiával terhelt befejezés, visszarángat minket a II. világháború rideg, senkinek nem kegyelmező valóságába. És szembesülnünk kell azzal, hogy Iván gyermekorra visszavonhatatlanul véget ért.