A kötelező oktatás bevezetése nálunk Mária Teréziáig és az 1777-es Ratio Educationisig nyúlik vissza, amely törvény 6-12 éves korig írt elő tankötelezettséget, később ezt 14 évre emelték és évtizedekig így is maradt, és 1996-ban vezették be a 18 éves korig tartó tankötelezettséget, amelyet a 2011 végén elfogadott új tankötelezettségről szóló leszállította 16 évre. Indiában 2010. április elsején lépett életbe a 2009 júliusában elfogadott törvény (The Right of Children to Free and Compulsory Education Act), amely kimondja, hogy minden gyereknek 6-14 éves koráig alapvető joga iskolába járni, valamint hogy ezt ingyen kell biztosítani számukra. Az oktatási intézményeket szövetségi, tagállami és helyi önkormányzati szinten is kontrollálják. Az állami, magán és egyházi iskolák színvonala nagy mértékben különbözik egymástól. Hogy hogyan is működhet egy kis vidéki tanintézmény abban az országban, ahol a Világbank adatai szerint 2009-ben 12 655 000 általános iskolás korú gyermek nem járt iskolába, azt azon a példán keresztül szeretném bemutatni, amit én is tapasztaltam, de előrebocsátom, hogy mélyebb következtetések levonására nem alkalmas ez az egy eset.
Az a szervezet, ahol mi is dolgoztunk, két iskolát tart fenn, mindkettő koedukált, ami Indiában viszonylag ritka. Az egyik egy kéttannyelvű magániskola. A szülők fizetik a tandíjat, amiben benne van a tankönyvek és az egyenruha ára, de az iskolaszereket és az iskolabusz benzinköltségeit ezen felül kell a családoknak fizetniük. Ahogy felsőbb osztályokba lépnek a diákok, úgy növekszik a tandíj összege is. Az általános iskola (primary school) hatodik osztályában ez már évi 5200 rúpia (körülbelül 21 ezer forint). A tandíjból befolyt összeg egy részét az alapítvány a közvetlenül az iskola mellett működő árvaház fenntartására fordítja. A 26 árva így ugyanabba az iskolába járhat, ugyanazt a képzést kaphatja, mint a magániskolába járó gyerekek. Ez a rendszer nagyon jól működik és életképesnek bizonyul, de önmagában mégsem elég. A szükséges pénzforrások másik részét a „távolsági virtuális örökbeadás” (distance child adoption) biztosítja, ami azt jelenti, hogy a gyerekek lakhatását, étkeztetését, iskoláztatását többnyire egy külföldi „örökbefogadó” anyagilag támogatja.
A másik iskolát a gyerekmunka ellen hozták létre, ide nagyon szegény családok gyerekei járnak. Nekik nem kell tandíjat fizetniük, és az iskoláztatás egyéb költségeit is a szervezet igyekszik kigazdálkodni. Minden jó szándék ellenére meglátszik az iskola felszereltségén azonban, hogy erre kevesebb pénzt tudnak fordítani.
A diákok egy átlagos napja az alábbiak szerint alakul a kéttannyelvű iskolában: reggel 9-re kell beérni az iskolába. Vannak, akiket a szüleik hoznak, de legtöbben a két iskolabusz egyikével járnak be. Az iskolabuszokat egy holland szervezet adományozta. Minden nap közös imádkozással kezdődik az udvaron. Utána kétszer másfél órát tanulnak a gyerekek, közte egy rövid szünettel, majd déltől egyig ebédszünet van. Ilyenkor a diákok sorban kiülnek a teraszra, mindenki az otthonról hozott elemózsiájával. Az árváknak külön főznek, ők az árvaházban esznek. Utána még kétszer másfél óra tanítás következik, tehát délután 4-kor fejeződik be az iskola. Ezt a legkisebbek eleinte nehezen tolerálják, de később megszokják. Ebben az intézményben együtt voltak a nálunk óvodásnak tekinthető csoportok az általános iskolával (nursery and primary school). Ide 4-5 (lower kindergarten - LKG), illetve 5-6 éves (upper kindergarten - UKG) korukig járnak a gyerekek. Itt már írni és olvasni tanulnak, angolul és tamilul is. Az LKG-ben ebéd után csendes pihenő van. Az árvák az iskola után teázni és uzsonnázni mennek, majd mindenki megcsinálja a kiszabott feladatait (locsolás, söprés, stb.) és utána játszanak. Este 6-től pedig az árvaházi gondozónőkkel tanulnak, házi feladatot írnak és a nap végén Hetente egyszer, csütörtökönként testnevelés órát is tartanak a gyerekeknek. Fiúk, lányok vegyesen vesznek részt rajta, a 4. osztálytól felfelé. Egy külsős edző tartja a foglalkozásokat, a mozdulatok és a gyakorlatsorok a jóga és a karate ötvözéséből születtek.
Különleges események, ünnepnapok azonban szinte minden hónapban akadnak. Az árvaházban zenés-táncos előadással és ebéddel, illetve vacsorával vártak minket megérkezésünkkor és ugyanígy búcsúztattak távozáskor. A szervezet alapítójának születésnapját beszédekkel, vacsorával és produkciókkal ünnepeltük meg. Egy másik alkalommal egy híres tanítóra emlékeztek, különböző versenyeket szerveztek a tanárok a gyerekeknek. A kicsiknek rajzversenyt, a nagyobbaknak esszét kellett írniuk és beszédet mondaniuk. Különösen a tanárok által előre megírt szónoklatokat gyakorolták sokat. Ezeken a versenyeken csak azok a diákok vehettek részt, akiket a pedagógusok előre kiválasztottak. Biztosan tudom még, hogy november 14-én ünneplik a gyereknapot. Ilyenkor mindenki kap egy kis ajándékot és aznap tanítás helyett rövid színdarabot adnak elő, tánc-és énekműsorral készülnek. Hasonlóan tartják meg a karácsonyt is, keresztény szervezet lévén. A képeken, amiket láttam az ünnepélyről, a gyerekek betlehemi játékkal készültek, beöltöztek angyalkának, három királyoknak és még kiskecskéket is bevontak az előadásba. A gyerekek születésnapját is igyekeznek különlegessé tenni. Ezen a napon például nem kell uniformist viselniük az iskolában.
A munkám nagy részét az tette ki, hogy az iskolában tanársegédként tevékenykedtem, ami főleg az angol nyelv gyakorlását jelentette a tanulókkal, majd délutánonként, esténként programokat szerveztünk az árváknak (szabadtéri játékok, filmvetítés, mesélés, stb.). A legtöbbet, a folyamatos nyelvgyakorlás mellett, talán az a plusz figyelem jelentette a gyerekeknek, amit nyújtani tudtunk. Ez különösen igaz két Down-szindrómás gyerekre, akik együtt tanultak a többiekkel, de nem jutott elegendő plusz idő rájuk. Speciális igényű tanulókat egyébként csak külön képzésben részesült tanárok oktathatnak Indiában hivatalosan, ami azt jelenti, hogy a gimnázium utáni két éves tanárképzést követően még egy évet kell tanulniuk.
A tanítási módszereik sokban különböznek a miénktől. Frontális oktatási formában tanulnak a gyerekek, és ezt nem is szakítják meg más munkaformával. A tananyag elsajátítása főleg az ismétlésen alapul. Részben ennek köszönhetően még negyedik osztályban is a tizenöt diákból kettő egyáltalán nem tudott angolul olvasni. Akik pedig tudtak olvasni, ők sem értették feltétlenül a szöveget. Ottlétünkkor ráadásul az is nehezítette a tanulók és tanárok munkáját, hogy a választások után, amik csak kicsivel előzték meg a június elsejei tanévkezdést, Tamil Nadu új kormányzónője (Chief Minister) elrendelte, hogy új, más típusú könyvekből kell tanulniuk a gyerekeknek. A gond viszont az volt, hogy a tankönyvek nem készültek el iskolakezdésre és végül csak július elsején kapták meg a gyerekek. Viszont július végén már vissza is vonták őket és még újabbat ígértek. Sokszor hiányoznak a tanulást és tanítást segítő segédeszközök (színes ceruzák, bemutató anyagok, számítógépek, stb.), valamint a kéttannyelvű iskolába járókat sokszor otthon nem tudják segíteni a szülők a tanulásban, ez pedig még tovább nehezíti a gyerekek és tanárok helyzetét.
Az általános iskola hatodik osztályáig mindenhol az alábbi öt tantárgyat tanulják a gyerekek: tamil, angol, matematika, science (körülbelül a környezetismeret, biológia és földrajz órának feleltethető meg) és social science (körülbelül a történelem órát és társadalmi ismereteket fedi le). Egy évben 4 vizsgát tesznek minden tárgyból, ezek közül a félévi és az év végi vizsga a hangsúlyosabb. Így pontokat szereznek és ezek alapján engedik őket tovább a következő osztályba. Aki nem teljesíti az adott ponthatárt, az osztályt ismétel.
A gyerekek motivációit különbözőképpen próbálják előre mozdítani. Sok helyen az iskola elé egy nagy táblára nyomtatva kiteszik a legjobb tanulók fényképét, nevüket és az általuk elért pontszámot. Abban az iskolában, ahol én is voltam, az egyik tanárnő megtapsoltatta a helyes megoldást adó tanulót, ami szintén motiválta a kicsiket, de a felsőbb osztályokban ezt már nem tapasztaltam. A gyerekek egyébként nagyon ritkán dolgoznak együtt, egyedül a heti egy alkalommal megtartott edzéseken figyelhettem meg ilyet. Ám az árvák délutánonként és este sokat játszottak együtt, időnként csapatjátékokat is, de a közös játék gyakran veszekedésbe torkollt. Ilyenkor csak ritkán avatkoztak bele a gondozónők, holott a gyerekek sokszor fordultak hozzájuk, ha valakit csaláson értek, vagy úgy gondolták, hogy nem tisztességesen játszott. A program végén szerveztünk egy akadályversenyt, ahol a gyerekeket csoportokba osztottuk. Mindenki kapott a csapata színének megfelelő karszalagot, együtt készítettek egy plakátot a csapatuknak és olyan feladatokat kellett megoldaniuk, amikben kooperáció nélkül nehezen boldogultak. Az volt a tapasztalatunk, hogy viszonylag nagy összhangban tudtak dolgozni a saját csapatukon belül. Tehát, amennyiben adódott rá lehetőségük, együttműködtek egymással, előtérbe helyezték a közös érdeket, célt a saját érdekeikkel szemben. A jutalmuk különböző játékok, felszerelések, ruhák, könyvek voltak, amit végül meg kellett osztaniuk egymás között.
Bár meglehetősen rövid időt voltam kint, hasznos tapasztalatokra tehettem szert és különböző gyakorlatokkal ismerkedhettem meg, amik hol jobban, hol rosszabbul működnek, de olyan lehetőséget nyújtanak ezeknek a gyerekek, amit más módon valószínűleg csak nagy nehézségek árán érhetnének el.
Életképek Indiából - a szerző felvételei - :
A gyermekmunka ellen létrehozott iskola
Első nap az iskolában
Délutáni foglalkozás az árvákkal
Beiratkozás
Akiknek nem jutott hely bent
