– Menjen csak nyugodtan. Hagyjon itt, nem érdekel. Menjen, és vigye a lovakat is, vigye. De vigyázzon, ha tényleg itthagy, felülök a vonatra, és másnap már magánál leszek. Ezt Timi mondja sötéten lobogó tekintettel Anyácskának, akinek erre megvillan a mosolya. Nahát, tényleg ennyire szeretsz? Ezt kérdezi ez a mosoly. De Timi összeszorítja a száját, félrenéz, s megrántja a vállát. Nem érdekelsz, egyáltalán nem érdekelsz, ezt mondja az a váll. Anyácska szeme azonban felragyog: jól ismeri már ezt a vállrándítást, őt sem szavakkal, sem mozdulatokkal nem lehet megtéveszteni.

Timi állami gondozásban fölnőtt, huszonéves nő, Anyácska pedig nem más, mint Illésné Áncsán Aranka, akinek huszonhat év után most nem önszántából kell távoznia a tiszadobi Andrássy-kastélyban létrehozott gyermekotthonból. Huszonöt éves volt, amikor idekerült, most ötvenegy, és elmegy. Ez volt az első munkahelye, egész eddigi felnőtt életében itt élt a családjával, a férjével itt nevelték fel a négy saját gyermeküket, s itt ismerte meg az ország közvéleménye, amikor a többezernyi „gyermeke" közül az egyik, Oláh Ibolya bekerült a Megasztár döntőjébe.


De hiába a feléje megnyilvánult szeretet, az osztatlan szakmai elismerés, a díjakkal és kitüntetésekkel elismert évtizedes vezetői munka, Anyácskát a közelmúltban egyik napról a másikra kirúgták. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal idén megpályáztatta a vezetői posztot, s a hivatalban lévő Illésné veszített az egyik beosztottjával szemben. Azt mondja, már az elején megérezte, hogy vége van, hiszen az állásra annak ellenére írtak ki vezetői pályázatot, hogy az ő megbízatása öt évre szólt. Most hát el kell hagynia a gyermekotthont, a szolgálati lakást, a kastélyt, a parkot, a falut, s hátat kell fordítania annak a huszonhat évnek, amit itt töltött.

Nehéz a búcsú. De nem csak neki az. Aznap, amikor a gyermekotthonban híre ment, hogy Anyácskát kirúgták, kis híján elszabadultak az indulatok: félő volt, hogy ha a fölháborodott kamaszokat nem fékezi meg valaki, betörnek ajtót-ablakot. Az a valaki Illésné volt. Nyugodjatok meg, nem történt semmi baj, az élet ugyanúgy megy tovább, mint eddig, nem változik semmi. Ezt mondta a lázongó gyerekeknek. Pedig nem. Annyi változás mégiscsak lesz, hogy innen ő most huszonhat év után elmegy. Augusztus tizenötödike, szerda van, Anyácska utolsó napja Tiszadobon. Reggel nyolckor elsőként a kastélyparkba vezet az útja, ahol az ő kezdeményezésére pár évvel ezelőtt megalapított Tiszadobi Szociális Szövetkezet dolgozói bontják a napokban véget ért zongorafesztivál színpadát.

Azokon a deszkákon nem sokkal korábban Kocsis Zoltán játszott, most pedig vagy tucatnyi munkás tüsténkedik ott, férfiak és nők, családapák és családanyák, romák és nem romák, akikben egy a közös: állami gondozottak voltak Tiszadobon, s Anyácska nem hagyta őket magukra. – A fiatalok kikerülnek az állami gondozásból, s hirtelen szembetalálják magukat a nagy semmivel. Már nem oltalmazza őket az otthon viszonylagos biztonsága és kiszámíthatósága, a nagykorúsággal elnyert szabadsággal pedig rájuk szakad a megélhetésük megoldásának kínzó napi gondja. Mindez olyan társadalmi közegben, amely gyanakvó a sötétebb bőrszínnel és az állami gondozotti múlttal szemben.

Tovább a teljes cikkre

foto:sxc.hu