A gyerekek tanításába, fejlesztésébe fektetett pénz nem csak gyermekjogi, hanem közgazdasági, nemzetgazdasági értelemben is a legtisztességesebb és legjobb döntés. A most tervezett, oktatást és szociális ellátásokat érintő intézkedések hosszabb távon rettenetesen sokba kerülnek majd mindannyiunknak.
A kormány megfontolásai
A tankötezettség korhatárának tervezett leszállítása 18-ról 16 évre, első ránézésre sokak számára nem jelent semmi különösebb problémát. Még logikusnak is tűnhetnek azok az érvek, amelyek szerint, a gyerekek egy jól körülhatárolt csoportja nem motivált a tanulásra, nem képes, nem akar a nehezen, vagy kegyelemből elvégzett általános iskola után még éveket az iskolapadban tölteni. Ők azok, akik elvileg mielőbb munkába állítandók, ha gyakorlati ismereteket kapnak a rövidebb, és elsősorban az adott szakterületen szerzett tapasztalatokkal. Így felkészülhetnek felnőtt, munkás életükre, hiszen a korábbi évszázadokban sem középiskolában sajátították el a későbbi szakmunkások a szükséges tudást. Másrészről, az is logikusan hangzik sokaknak, hogy mivel ezek a gyerekek látszólag nem képesek elsajátítani a jelenlegi iskolarendszerben megkövetelt közismereti tárgyak keretében oktatottakat, emiatt kudarcosak, sokan kimaradnak, minek hát terhelni őket, és az iskolarendszert? Ez csak felesleges pénzköltés, energiapocsékolás – szól az efajta okfejtés.
Aggályos és igaztalan ez a megközelítés, de ahhoz, hogy ezekre a felvetésekre megfelelő választ tudjunk adni, érdemes jobban kinyitni az objektívet és tágabb képet befogni.
A bevált gyakorlat: minél többen, minél tovább
A tankötelezettség egyfelől azt jelenti, hogy mindenki számára ingyenesen biztosítja az állam az általa minimálisan szükségesnek tekintett ismeretek és készségek elsajátításának lehetőségét. Az ingyenesség és a családtámogatás lehetővé teszi a családok számára, hogy ezen idő alatt képesek legyenek a gyerekeiket eltartani, ne kelljen az ő munkakeresetükre is számítani. A tankötelezettség teremt intézményes lehetőséget és egyben garanciát is arra, hogy a családi környezetnél szervezettebben, szisztematikusan történő oktatással, neveléssel olyan tananyagot, viselkedési kultúrát, értékrendet közvetítsen kontrollált módon, amit a legoptimálisabbnak tart, és nyíltan befolyásolhassa a tanulók életszemléletét, tudáskészletét, preferenciáit, ezzel a jövő társadalmát is. Ennek módszereivel, mértékével lehet vitatkozni, de alapvetően minden oktatási rendszer bevallottan vagy sem, ezt is célul tűzi ki.
Az ismeretek, készségek elsajátításának feladatát és költségeit döntően azért vállalja magára a közösség, mert a családi nevelés során az eredményesség nem feltétlenül és mindenki számára lenne biztosítható, másrészt a közösségnek, adott országnak az válik előnyére, ha munkára, önfenntartásra, adófizetésre képes emberek az állampolgárai, nem elvéve, hanem gyarapítva az adott ország jólétét és jóllétét. Nyilvánvaló, hogy olyan sokrétű és meglehetősen összetett kérdésről van szó, amiben különféle nem könnyen összeegyeztethető szempontok, érdekek jelennek meg, és magától értetődő az is, hogy mindezekben az ideológiáknak meghatározó a jelentősége.
A kötelező népoktatás jelentőségét már nagyon korán, a XVIII. században felismerte Mária Teréza, aki a Ratio Educationis-ban minden 6-12 éves gyerek iskoláztatását rendelte el, egyértelmű állami kontrollal. Ezt követte Eötvös József javaslatára az 1868-ban elfogadott népoktatási törvény, ami a szegény gyerekek támogatását is biztosította. Ebben az időben már óvodák is működtek Magyarországon, és olyannyira komolyan vették a tankötelezettséget, hogy a szülőket pénzbüntetéssel sújtották, ha a gyerek nem járt iskolába 12 éves koráig. Ezt követően un. ismétlőbe kellett járni, hogy ne felejtődjenek el a tanultak, és fontos, hogy minden gyereket a saját anyanyelvén illetett meg a tanítás. A második világháborút követően vált a 14 éves korhatár általánossá, 1961-ben emelték fel ezt 16 évre, majd a kevés izgalmat kiváltott 1996-os jogszabályváltozások után, fokozatosan vált felmenő rendszerben teljeskörűvé a 18 éves korig tartó tankötelezettség.
A nemzetközi körkép alapján kétségtelen tény, hogy kevés országban van ilyen magas tankötelezettségi kor, de az is igaz, hogy a fejlett országokban a gyerekek túlnyomó többsége tovább tanul, mint 16 év, és többségük be is fejezi a középfokú oktatás különböző, többnyire nagyon rugalmas formáit, akik pedig nem, azok ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint a hazai sorstársaik. Sok az atipikus képzés, a gyerekek, különösen a valamilyen okból veszélyeztetettek tizenéves korban nehezen viselik a kötöttséget, ezért is alkalmazkodik az iskolarendszer az ő szükségleteikhez, hiszen a cél az, hogy sikeresen befejezzék az iskolát, nem az, hogy korlátozzák őket. Ezért lett az Európai Unió Európa2020-as stratégiai programjának egyik célkitűzése a korai iskolaelhagyók arányának jelentős csökkentése. A korai iskolaelhagyást a 18-24 éves korra értik, ami jól mutatja az életkori határok emelkedését, és a kitűzött iskoláztatási korhatárt.
Tovább a teljes írásra