A Hiper SE legutóbbi kezdeményezése, a „Fogadj örökbe egy vívót!" nap apropóján pedig a vívó- és öttusasport legnagyobb alakjai fogtak össze, többen a felszereléseiket is felajánlották a gyerekek számára, holott csak egy egynapos rendezvényről volt szó. Aki megismeri a „hipereseket", nem tud közömbös és független maradni, és ez jól is van így – tesszük mi hozzá, megszegve ezzel néhány szerkesztési alapelvet.
A történet egyik főszereplője Kun Péter, az egyesület egyik alapítója, aki maga is hiperaktív volt gyerekkorában. Pontosabban most is az, de megtanult mindezzel együtt élni. Merthogy a hiperaktivitás nem betegség. Akkor mi?
„A hiperaktivitás valójában azt jelenti, hogy az agy jobb és bal féltekéje közti idegpálya-kapcsolatok nehezen épülnek ki. Van, akinek emiatt gyógyszert is kell szednie. Az esetek 90 százalékában az ember 16-18 éves koráig kinövi a hiperaktivitást. Van, aki nem, például én, de ezzel együtt lehet élni. Az ilyen gyerekeknél hiányoznak a stopok. Ha valaki „behergelődik", nem bír leállni, ami egy tízéves gyerek esetében akár egy 45 perces őrjöngésbe is fulladhat" – avat be a részletekben Kun Péter, aki anno focista akart lenni, de édesanyja erről nem akart hallani.
Péter mindent kipróbált: zongorázott, pantomimozott, úszott, angolórákat vett, néptáncolt. Aztán elment egy vívóedzésre és ott ragadt. Négy különböző gimnáziumba járt, de a vívás folyamatosan ott volt az életében. Háromszoros magyar bajnok lett, korosztályos válogatott, de 17 évesen abbahagyta az aktív játékot. Egy év múlva már 80 gyerekkel foglalkozott edzőként, dolgozott Zalaegerszegen és Tatán, majd újra a fővárosba költözött. Itt volt dolga.
22 évesen kezdett el dolgozni gyógypedagógiai asszisztensként az édesanyja által alapított Gyermekház Iskolában, majd a Tatán megismert Partali Csabával nagy fába vágta a fejszéjét.
Péter úgy gondolta, ha neki segített a vívás, segíthet másokon is. Partali Csabával kiválasztottak 15 gyermeket, és elkezdtek velük foglalkozni a Gyermekház akkori egyetlen épületében, a Kanizsa utcában.
„Magamra ismertem a gyerekekben. A hiperaktivitás együtt jár a figyelemzavarral. A vívás azért jó terápia, mert senki sem szereti a kudarcokat, senki sem szeret veszíteni. Ebben a sportágban, ha valakinek egy kicsit is elterelődik a figyelme, azonnal kap egy találatot. Így figyelni kezd, majd megint elkalandozik, megint figyel és így tovább. Hosszú évek alatt alakul ki a koncentrációnak egy bizonyos alapszintje. Egy asszóban csomó érzelmi helyzetet meg lehet élni, hasonlóan az élet más területeihez. Három perc alatt a legnagyobb kudarc és a legnagyobb siker is eljöhet" – mondja az egyesület alapítója.
Tovább a teljes írásra
Fotó: Nagy Balázs