A köztudatban az él, hogy a jelnyelvek használói gyakran elnyomott helyzetben vannak, a jelnyelveket magukat pedig számos veszély fenyegeti. De igaz-e ez minden esetben? Hogyan viszonyulnak a különböző jelnyelvek e tekintetben egymáshoz? Vannak-e olyan országok, ahol több jelnyelv létezik, de közülük nem mind élvez privilégiumokat? Ilyen helyzetek a beszélt nyelvekkel kapcsolatban rendre előfordulnak, elég csak Magyarországra gondolni, ahol például a romani vagy a beás a magyarral szemben gyakran hátrányt szenved. De kevéssé köztudott, hogy létezhet jelnyelv is más jelnyelvekhez képest hatalmi pozícióban. Márpedig számos országban láthatunk hasonlót...
Mit keresnek a dánok Botswanában?
A jelnyelvi gyarmatosítás elsősorban azokban az országokban fordul elő, amelyeket történelmük során a gyarmatosítás más formái is sújtottak. A jelenség lényege, hogy valamilyen nyugati jelnyelv, gyakran – de nem feltétlenül – a gyarmatosító országában használt jelnyelv előnyben részesül a helyi jelnyelvekkel szemben.
A gyarmatbirodalmak rég összeomlottak, de a jelnyelvi gyarmatosítás mégsem ért véget azzal, hogy a gyarmatosító távozott. Az érintett országokban a siketek oktatásában továbbra is rendre nyugati jelnyelvek használatosak. Gyakran attól függ, milyen jelnyelven zajlik az iskolai oktatás, hogy a nemzetközi segélyszervezetek honnan küldenek tanárokat, vagy milyen programokat támogatnak anyagilag. Ezeket a segélyprogramokat sokszor egyáltalán nem hangolják össze egymással! Így napjainkra több országban állt elő az a helyzet, hogy a különböző iskolákban különböző nyugati jelnyelveket oktatnak a diákoknak, akik ráadásul otthon és egymás közt teljesen más jelnyelvet használnak. Például a volt francia gyarmat Maliban egyaránt tanítják a francia és az amerikai jelnyelvet, a volt brit gyarmat Botswanában pedig a külföldről érkezett tanárok az amerikai, a német és a dán jelnyelvet is bevezették! (A különböző jelnyelveknek csak annyi közük van a hasonló nevű beszélt nyelvekhez, hogy ugyanazokban az országokban használják őket. A magyar és az osztrák jelnyelv például rokonok, míg a magyar és az ausztriai német beszélt nyelv nem azok.)
(...)
Kevés az erőforrás
Számos volt gyarmat rendkívül szegény, és a kevés pénzből rendszerint nem a fogyatékkal élők kapnak először. A siketek iskoláiban a tanárok olykor elképesztő körülmények között dolgoznak, de még az is előfordulhat, hogy tanár sincsen!
A következő rövid dokumentumfilmben, ami a Közép-Afrikai Köztársaság egyetlen hallássérült gyerekeket oktató iskolájában készült, arról beszélnek az oktatók, hogy évek óta nem kaptak fizetést. A legtöbbjük egy idő után feladta és felmondott, a többiek gyakorlatilag küldetéstudatból maradtak. Nem tudnak segédanyagokhoz jutni, nincsen például jelnyelvi szótáruk. (Ezalatt amerikai jelnyelvi szótárat értenek!) A diákok minden nehézség ellenére szeretnek iskolába járni, és ha éppen nem jut tanár az osztályukba, akkor is ott ülnek a teremben...
Sok helyen a keresztény misszionáriusok létesítettek iskolákat, de mivel a nyugati országokban a vallásosság napjainkra háttérbe szorult, a vallási szervezetek egyre kevésbé tudják adományokból fenntartani a fejlődő országokban létrehozott oktatási intézményeiket.
Andrew Foster, az amerikai siket egyetem, a Gallaudet első fekete végzettje saját missziós szervezetet alapított, mert a korabeli amerikai keresztény felekezetek a bőrszíne miatt elutasították. A Christian Mission for the Deaf (Keresztény Misszió A Siketekért) mára már számos afrikai országban van jelen, Foster alapította a fentebbi videóban szereplő közép-afrikai iskolát is. A szervezet azonban addig terjeszkedett, amíg komoly gondok nem akadtak a fenntartásával, és ma több iskolája is önállóan, anyagi vagy más természetű segítség nélkül próbál működni. Láthattuk, hogyan...
(...)
Csak jót akarnak?
Akármennyire is jószándékból próbálnak a különböző szervezetek nyugati jelnyelveket oktatni, tevékenységük a helyi jelnyelvek háttérbe szorulásával, vagy akár teljes pusztulásával jár. A fiatalok egyre kevésbé tudnak kommunikálni az idősekkel, alsóbbrendűnek érzik saját jelnyelvüket, de nem kapnak mást cserébe.
Mégsem lehet egyértelműen kimondani, hogy az efféle nyelvi imperializmus minden esetben rossz. Például Foster iskolái közül több olyan vidékeken létesült, ahol korábban olyan erős volt a siketekkel szembeni diszkrimináció, hogy jelnyelvek sem tudtak kialakulni. A siketeket volt, ahol a házból sem engedte ki a családjuk, és legfeljebb egyéni házi jelekkel kommunikáltak velük. A Gallaudet honlapján látható visszaemlékezésekben többen is kiemelik, hogy Foster nélkül egyáltalán nem tanultak volna meg semmilyen jelnyelvet. Az amerikai jelnyelvnek így nem volt alternatívája. Más esetekben viszont azt látjuk, hogy a helyi jelnyelvek nem vagy csak igen nehezen tudnak ellenállni a nyugati jelnyelvek mögötti tőkének és akár nyomtalanul is eltűnhetnek.
Szerencsére a tudományos közösségben egyre inkább tudatosul ez a problémakör. Több helyen megindult a helyi jelnyelvek dokumentációja, a szótárkészítés, a formális iskolai oktatás. Van honnan felzárkózni: a kutatók például csak a hetvenes évek végén fedezték fel, hogy az egymástól messze fekvő indiai nagyvárosokban is rendkívül hasonló jelnyelvet használtak a siketek.
Tovább a teljes írásra