A városi szegénységről nehéz megállapítani, mekkora: attól függ, hogyan, milyen mutatószámokkal mérjük, illetve, hogy hol húzzuk meg a szegénység határát. A statisztikák a világ legtöbb országában félrevezetők, mert a számítások során nem veszik figyelembe, hogy az eltérő lakóhelyeken mások a megélhetés költségei, ha csak példaként a lakhatást, közüzemi díjakat vagy az élelmiszerárakat vesszük (ezek a nagyvárosokban általában többe kerülnek).
A 2011. augusztusi Unicef- jelentés /Tények a Gyermekszegénységről (Child Poverty Insights)/ szerint szűk az átfedés a pénzbeli szegénység és a szegénység egyéb formái között. A szegénység többdimenziós jelenség, és ha többféle formája kumulálódik, még az olyan gyerekeket is veszélyezteti, akiknek szülei dolgoznak. Depriváció nem csak az üres éléskamra lehet, hanem, amikor az egyént kizárják az alapvető politikai és állampolgári jogokból – és ez is főként a nagyvárosokban jellemző.
A városi szegények általában rajtuk kívül álló okok miatt nem élhetnek állampolgári jogaikkal sem. Mivel ezek az emberek nem tudnak földet vásárolni vagy lakást bérelni, sokszor törvénytelenül élnek ott, ahol élnek – informális helyeken, híd alatt, vasúti töltések mellett vagy bármilyen, még szabad területen -, még akkor is, ha ezek lakhatásra nem megfelelőek, veszélyesek. Általában ezek az emberek kimaradnak a nyilvántartásokból, összeírásokból, statisztikákból, az itt felnövő gyerekek láthatatlanok, és nem érik el őket az alapvető szociális szolgálatok sem. Például Biskekben, Kirgizisztán fővárosában tavaly a lakosság hivatalos száma 800 ezer volt; köztudomású azonban, hogy ha az azt körülvevő bádogvárosokban élőket is figyelembe vesszük (akik főként nyomorúságos körülmények között élő vidéki migránsok), a népesség máris 1,5 millióra tehető. Ezekben a nyomornegyedekben nincs megfelelő infrastruktúra, rosszak a higiéniai viszonyok, hiányoznak az iskolák és az egészségügyi ellátás.
Mégis a vidéki szegénység az, amelyről gyakrabban hallunk, hiszen a világ szegényeinek 3/4-e nem városokban él. Ezzel szemben a nagyvárosokban összpontosul a jólét, ezért nem feltűnő, hogy ott mennyire mély a szegénység és az egyenlőtlenség. Mivel a városokban stagnálnak, vidéken pedig javulnak a csecsemőhalandósági és beiskolázási mutatók, ezért az urbanizáció látszólagos előnyei (jobb egészségügy, oktatás) egyre inkább eltűnnek. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jelentős a vidéki szegénység, így ennek továbbra is fejlesztési prioritásnak kell maradnia. Más jellegű a két szegénység, nem lehet ugyanúgy mérni a kettőt, a gyermekek számára is mást jelent, így tehát felszámolásukhoz is eltérő stratégiát kell alkalmazni.
A szegénység elleni küzdelem prioritásait a mindenkori helyi kormányzat befolyásolja: ha befogadóan és felelősen kezeli a kérdést, akkor még egy kis bevételű ország esetében is élhetnek a gyerekek jogaikkal.
Az alacsony bevételű országokban a városi lakosok 30-60 százaléka nem törvényesen bérelt helyen lakik, vagyis semmi nem védi meg őket a kilakoltatástól. Ez hatalmas stresszt és felfordulást okozhat a gyerekeknek és családjaiknak: társadalmi kapcsolataik megszakadnak, munkájukat elveszítik, tulajdontárgyaikat megsemmisítik vagy megrongálják. A gyerekek nem tudják befejezni a tanévet, kiesnek az iskolából. Önmagában a kilakoltatási fenyegetettség is káros, hiszen ennek tudatában kevesebbet költenek a családok lakásukra és környezetükre, ezáltal a gyerekek még rosszabb körülmények között nőnek fel. Ha az egyénnek nincs lakcíme, nem szavazhat, nem vehet fel hitelt vagy köthet biztosítást, a rendőrség nem védi meg. Bishkek-ben például ezek a gyerekek nem járhat nak iskolába, a kórházban nem látják el őket, lakhelyük nem rendelkezik olyan alapvető szolgáltatásokkal, mint a folyóvíz, a szemétszállítás, vagy az egészségügyi ellátás.
A nagyvárosi szegénység mibenléte a eltérő népsűrűség miatt is különböző. Az, hogy valami közel van, még nem jelenti, hogy mindenki egyenlően hozzáférhet: bár az összesített adatok azt mutatják, hogy ezek a körzetek ivóvízzel jól ellátottak és alapvető higiéniai viszonyaik is megfelelőek, de ebből nem látható, ha egy sűrűn lakott területen sokan osztoznak egy-egy mellékhelyiségen. Bőséges adatok állnak rendelkezésre a túlzsúfoltság és az infrastrukturális hiányok miatti megbetegedésekről /hasmenés, ivóvíz és étel útján terjedő fertőzések, légúti megbetegedések, férgek, szem és bőrbetegségek, alultápláltság/. A legrosszabb helyzetben pedig mindig a kisgyerekek vannak.
Mivel a nagyvárosi szegények sokszor ipari hulladéklerakó vagy nagy forgalmú közlekedési útvonal mellett élnek, a gyerekek vannak a leginkább kitéve a mérgező és szennyező anyagoknak, baleseteknek, szegényes lakáskörülményeik miatt pedig a természeti katasztrófáknak és a klímaváltozás direkt vagy indirekt következményeinek is. A magas arányú zsúfoltság és a rossz életkörülmények miatt a gyerekek jobban ki vannak téve az erőszaknak és a bűnözésnek. Az erőszakos viselkedés legerősebb előrejelzője éppen ez, legyen a gyermek áldozat vagy szemtanú. Később problémáik lehetnek saját agressziójuk kordában tartásával, önuralmukkal, ami miatt rosszabbul teljesíthetnek az iskolában, vagy kiesnek az oktatási rendszerből, legrosszabb esetben maguk is bűnözővé válhatnak.
Mégis, az urbanizáció egyre nagyobb méreteket ölt: 2030-ra a világ népességének 60 százaléka városokban fog élni. A világon mindenhol a gazdaság fejlettségi szintje összefügg a városiasodás mértékével. Az urbanizáció tulajdonképpen válasz arra a tényre, hogy a legtöbb új állás és befektetés, ami az iparban és a szolgáltatói szférában megjelenik, városokhoz kötődik. A háztartások és egyének adaptációs stratégiáiban a migrációnak kiemelt szerepe van – oda mennek, ahol a lehetőségeket látják.
Az elvándorlás aránya főleg a gyerekeknél és a fiataloknál szembetűnő, akik gyakran egyedül költöznek a nagyvárosokba. Egyes kutatások szerint ők nem elszöknek vagy emberkereskedők áldozataiként kerülnek a nagyvárosokba, hanem a gazdasági lehetőségeket, a társadalmi mobilitás útjait keresik. Pedig nagy a kockázat, a migránsok jó része az informális szektorban dolgozik, rosszul megfizetve, és kiszolgáltatva a rendőröknek. Két- három munkahelyre is szükségük lehet, hogy megélhetésüket biztosítani tudják. A lányok különösen kiszolgáltatottak: ha házi alkalmazottként dolgoznak, sokszor rosszul bánnak velük, könnyen prostituálódhatnak (ráadásul a HIV fertőzöttség a nagyvárosi lányok körében magasabb).
Mindez természetesen csak rövid vázlat egy nagyon összetett problémáról. Elsősorban a döntéshozóknak kellene megérteni, hogy azok a stratégiák, amelyek a vidéki szegénység esetében működnek, a nagyvárosokban nem feltétlenül fognak. Több és pontosabb kutatás és adat kellene a megfelelő eljárások kidolgozásához. Specifikálni kell továbbá a problémás területeket, ahol leginkább szükséges a gyors beavatkozás, pl. anyasági és gyermekágyi támogatások, egészségügyi fejlesztések, formális oktatás, szakmai továbbképzések, stb.
Egyik intézkedés sem lehet elégséges, ha nem sikerül kapcsolatot teremteni a helyi vezetők és a szegények között. A különböző fejlesztések - egészségügy, oktatás, infrastruktúra, stb.- mind a helyi vezetők döntéseitől függnek. Pedig belátható, hogy a nagyvárosi szegénység tömegeinek visszavezetése az emberibb életkörülmények révén a munkaerőpiacra, nagy gazdasági forrásokat szabadítana fel.
Az ENSZ Emberi Települések Központja szerint ma 6 emberből 1 nagyvárosi nyomornegyedekben vagy önkényesen elfoglalt ingatlanokban él. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a szegény országokban és városrészekben milyen sok a kiskorú, kiderül: 4 gyerekből 1 városi szegénységben él.
Eredeti cikk /Sheridan Bartlet/
Fordította: Schneider Kata